Vörös István Loni és a kísértetek című mesekönyvében az emberlány, Loni és egy ötszáz éves kísértetlány barátsága bontakozik ki, melyből szürreális és szellemes kalandok születnek. Az íróval a mű keletkezéséről és a gyermeki fantázia fontosságáról beszélgettünk.
Az új mesekönyvedben egy kislány, Loni megismerkedik Levélkével, a kísértetlánnyal, akiről nemcsak az derül ki, hogy ötszáz éves, de az is, hogy a főhős családjának a lakásában él, és a szülei is feltűnnek néha, akik többezer évesek. Miért pont kísértetekről akartál írni?
Jó pár évvel ezelőtt különböző meseantológiákba való felkérésre kezdtem el Loni történeteit, akit a lányomról, Karolináról mintáztam. Az ő beceneve is Loni. A kísértetet azonban az első novellákban máshogy hívták, a könyv megírásakor viszont a szerkesztőm, Kovács Eszter kérésére megváltoztattam a nevet, a korábbi ugyanis túl rideg volt. Nem volt szerethető, nem is illett hozzá. El se árulom, nehogy rossz hírbe keverjem ezt a kedves kísértetlányt. Így lett a neve Levélke. Az új név viszont hatással volt a személyiségére, gyöngédebb és kedvesebb lett, alighanem a történet is másképp alakult, mint a régi névvel.
Loni meséje hétköznapi eseményeket mutat be, miközben lépten-nyomon megjelenik benne a fantázia. Mire figyelsz egy gyerekkönyv írásánál?
A gyerekkönyv esetében az író elengedheti a fantáziáját, olyanokat írhat le, amire egy felnőtt már ingatná a fejét. A gyerekeket viszont ugyanez inkább lelkesíti. Ugyan az idősebbeket már nem feltétlenül, a gimnazisták egy része például nem bírja elfogadni például Az átváltozást Kafkától. Hogyan változhat át a főhős bogárrá!? Túl racionálisan állnak a történethez.
De hát az irodalom nem matekképlet. Az élet mélyebb rétegeit ráadásul a puszta realitás felől nem lehet megragadni. A nem reális elemek segítségével válnak ugyanis megközelíthetővé a reális elemek, illetve azok titkai.
Ezért fontos a fantasztikus ábrázolás, és hogy az olvasás révén a felnőttekben is megmaradjon a fantáziára való hajlam és a kreativitás. Na, meg ezért fontos a gyerekeknek is olvasni. Egy felnövekvő gyerekben ugyanis sok minden bezáródik, ha nem olvas elég mesét, majd később irodalmat. De ez a bezáródás nem szükségszerű.
A könyvben azt írod, Loni szülei sokkal több hibát követtek el egykor, mint amiért a lányukat büntették; őt ellenben kímélni akarták, nehogy ugyanabba a hibába essen, mint a szülei. Csak én érzem ebben a társadalomkritikát?
Persze, ez nyilván szülői irónia és önkritika a részemről. Sőt, szerintem nem is lehet elvárni egy szülőtől, hogy ne kövessen el hibát. A nevelés elvégre nem arról szól, hogy hibátlanul oldunk meg minden helyzetet. Borzasztó is lenne, ha minden hiba nélkül menne. Az nem lenne őszinte, reális. Akinek van gyereke, tudja, hogy a nap huszonnégy órájában döntéseket kell hozni, és azoknak egy része biztos, hogy téves lesz. A gyerek néhány éves koráig látja szüleit óriásnak és tévedhetetlennek, ennek el kell múlnia. A könyvben azért ilyenek a szülők, hogy a történetet az idősebbek és a mai harmincasok is élvezzék, ők is magukra ismerjenek.
Fontos, hogy egy gyerekkönyv a felnőtteket is megszólítsa?
Amikor az ember gyerekkönyvet ír, akkor természetesen a felnőtteknek is ír. Elvégre amíg kicsi a gyerek, addig a szülei vásárolják neki a könyveket, és ők olvasnak fel belőlük, éppen ezért a felnőttekhez is kell szólni. Nekem amúgy voltak olyan éveim, amikor csakis gyerekkönyvekre akadt időm, amelyeket épp a gyerekeimnek olvastam fel. Ha nem élveztem volna őket, akár a Dunának is mehettem volna. Szokták mondani, hogy a gyerekkönyv majd megszeretteti az olvasást a gyerekkel, ‒ ez nagyon fontos, de az is, hogy ne utáltassa meg az olvasást a felnőttekkel.
Egy helyen írod is a könyvben, hogy a szülők „derekasan küzdenek a felnőtt lét korlátaival”.
Hát persze. A felnőtteknek ugyanis eszükbe jut, hogy gyerekként mennyi mindent hagyhattak figyelmen kívül. Éppen ezért meg kell őrizni a gyermeki látásmódot, ami nem egyszerű, hiszen napról napra rekonstruálni kell. Pedig szükség van erre a frissességre, hogy teljességében lássuk magunk körül a világot, és ne csak a sémákat.
Miben volt más a te gyerekkorod, és milyen a mai gyerekeké?
Közhely, hogy nagyon megváltozott a világ az utóbbi ötven évben. Régebben jobban el volt vágva az ember a nagyvilágtól, például amikor városi gyerekként vidéken nyaraltam, akkor valóban távolra kerültem otthonról. Az azonnali kommunikáció semmilyen formája nem volt adott, nagyrészt nem is létezett. Viszont megvolt még az igazi falu, éjjeli kutyaugatások, békakórus a közeli tó felől, csengő a lovak nyakában szüretkor. Most úgy rémlik, hogy akkor az adott helyen, és az adott pillanatban erősebben, intenzívebben voltam jelen.
A könyvben Loniék lakásában egyszerre él Loni családja és a kísértet-família. Nem lehet, hogy ők valójában egymás tükörképei?
Részben. A két család néha hasonló problémákkal szembesül, bár mindig másképp közelítik meg őket. Az egyik kívülről, a másik a fal belseje felől. Éppen ezért a kettő egymás paródiája. Hogy a kísértetcsalád sokszor túl szigorú? Ki tudná megmondani, hogyan kell egy kísértetet nevelni…
Egyébként nem értek egyet azzal a nevelési elgondolással, hogy a gyerekeket hozzá kell szoktatni a nehézségekhez, keménynek kell lenni velük, mert ezzel készülnek az élet nehézségeinek elviselésére. Szerintem fordítva van: a gyerekeket fel kell tölteni energiával, szeretettel és magabiztossággal. Aztán majd az életben elég lesz szembenézniük a pofonokkal. A sötétség ellen se sötétséggel küzdünk, hanem belevilágítunk egy lámpával.
A jövőben folytatod Loniék történetét?
Igen, annyit elárulhatok, hogy jövőre várható a történet második része, melyben már fordított lesz a helyzet. Abban nem a kísértetek néznek be Loniék lakásába, hanem Loni és a szülei látogatnak el a kísértetkastélyba, Levélke családjához. Szóval újabb bonyodalmak várhatók.
Vörös István
Fotók: Bach Máté/IGYIC