Kritizálható-e egy kritika nyilvánosan?
Természetesen. Mint bármely más írásmű.
Számon kérhetők-e a kritikuson szakmai tévedések, csúsztatások?
Nem pontosan értem a „számon kérés” mibenlétét, de nyilván rá lehet mutatni tévedésekre és csúsztatásokra. Első körben tegyünk is különbséget a kettő között: a tévedés sok mindenből fakadhat – figyelmetlenség, felkészületlenség, szakmai alulképzettség stb. –, míg csúsztatásnak a szándékolt, tendenciózus félreértést, beállítást nevezzük, ha jól sejtem. A kettőt más-más módon lehet, gondolom, „számon kérni” – mint ahogyan másképpen lehet rákérdezni arra, ha valaki a tényszerűségekben hibázik (például, ha egy szereplőnek tulajdonít olyan tettet, amely egy másikhoz köthető, vagy jambikusnak nevezi a trochaikus verselést), és másképpen, ha az értelmezések relevanciáját vitatjuk el. A kettő természetesen összefügg, hiszen az értelmezés kontrollinstanciája a szöveg.
Ha a kérdésnek etikai háttere van, akkor arra persze azt válaszolhatjuk, hogy igen, a kritikus mint írástudó felelős az általa mondottakért, ennek megfelelően számon is kérhető rajta az, amit mond. A kritikus a felelős azért, hogy szövege, ha másképp nem is, de szakmailag legalább rendben legyen.
A kritika ne végpont legyen egy diskurzusban, hanem kezdeti vagy közbülső. De azt hiszem, hogy a legtöbb kritikus örülne annak, ha írásának lenne bármilyen visszhangja, és esetleg vitacikket eredményezne, s állításai megméretnének. Akár a szerző által is, miért ne. (Amikor nemrégiben nyilvános cikkben reflektáltam Mohácsi Balázs kollégám Műútban közölt Parti Nagy Lajos-kritikájára, épp azért tettem, mert örültem volna, ha diskurzus indulna a kérdésben – valami lett is belőle.)
Válaszolhat-e egy szerző a művét ért kritikára? Miért igen vagy miért nem?
Szokás vitatkozni azon, hogy a kritika kinek is szól. Az olvasóknak, a kiadónak, a szerzőnek, a szakmának stb. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen mindegyiküknek. Ilyenformán alapvetően bármelyik megszólítottnak joga van arra, hogy válaszoljon.
A kritika a műről szól, és szerencsés elkerülni a személyeskedést – alapvetés, hogy ad hominem érvelést nem folytatunk. Ugyanakkor a legtöbb kritikának van olyan igénye, hogy adott esetben a szerző elgondolkodjon, elgondolkodhasson a reflexiókon. Így viszont sem jogi, sem etikai, sem logikai alapon nem várható el, hogy ha megszólítunk valakit, az néma maradjon. A kritika felhívásstruktúrájában benne van a tényleges, írásos vagy szóbeli viszontválasz lehetősége, s nem pusztán belső válaszaink megfogalmazása magunknak. Szerintem nem mondható az, hogy a szerző vegye tudomásul, amit írtunk, fontolja meg, és hallgasson. Ez nem korrekt.
Van azonban olyan szempont, amely mégiscsak azt javasolja, hogy ne válaszoljon. Az egyik egy sajátos szokásrend – nem illik, nem elegáns. Azt gondolom, hogy ebben van igazság, tényleg nem kell mindenre válaszolni, mert alapvetően mégiscsak más funkciókról van szó: az író ír, aztán elengedi a művet, az olvasók és a kritikusok pedig véleményezik. Utólag megvédeni, magyarázkodni kellemetlen, nem is teljesen hiteles. Ezzel szerintem a legtöbb szerző teljesen tisztában van – és most a „sarkon megváró”, vagy személyeskedő üzenetekben ingerülten számon kérő típusú írókról nem beszélnék, bár vannak ilyenek. De egyfelől most a nyilvános válaszokról beszélünk, másfelől ez a típus annyira ritka, mint az igazán szemétkedő kritikus: mindkettő előfordul, de nem ez a jellemző mintázat. Ritka az is, amikor oda jut el egy történet, hogy azonnal (és nem valamikor később, egy interjú szélső szegeletében) válaszolni kell rá. A közelmúltban ilyen volt, emlékezhetünk rá, Háy János kvázi-irodalomtörténetének (vagy nem-irodalomtörténetének) esete. Talán itt úgy lehetett érezni, hogy túlment egy olyan határon a kritikus, ami a szerzőnek személyesen nagyon fájt, és annyira igaztalannak érezte, hogy nem tudott nem megszólalni. Ehhez teljes mértékben joga volt. De ezen a ponton rátérnék a kérdés másik aspektusára, mégpedig a marketingre. Egy visszhangos adok-kapok, vita ugyanis nagyon jót tud tenni egy könyv ismertségének.
Elkerülhetetlen, hogy egy szerzőt olyan bírálat érje, amelyet nehezen vesz be a gyomra. Ez mindenkivel megtörténik. Nagy a kísértés, hogy azonnal nekikezdjünk anti-recenziót írni. Több dolgot tegyünk azonban mérlegre, mielőtt tényleg belekezdünk.
Van-e olyan súlyú az adott kritika, hogy érdemes megemelni, komolyan venni azzal, hogy a szerző válaszol rá? Azt gondolom, hogy van az a szint, ahová ne süllyedjünk le. De ez elsősorban abban az esetben érvényes, ha az írásnak potenciálisan nem lesz nagy visszhangja, legalábbis kisebb, mintha egy nyilvános válaszcikkel elkezdenénk hype-olni.
Ugyanis ezzel újabb olvasókat szerzünk a kritikának is, és ne legyenek kétségeink, nem mindenki fog a válaszunknak igazat adni, sokan lesznek, akikben a kritika állításai rezonálnak majd tovább. (Az éter mindenképp ilyen lesz.) Egy pontig egyszerűbb szimplán elhallgatni a kritikát, és nem kezére játszani a kritikusnak, akinél senki nem örülne jobban annak, ha egy szerzői válasz megdobná az ismertségét (legyen bármi is abban a válaszban).
Van azonban az a pont, amikor azt gondoljuk, hogy az adott fórumon az adott inszinuáció vagy megsemmisítés többet árthat, ha reflexió nélkül hagyjuk. Ez esetben érdemes lehet egy jól előkészített válaszba fogni, mert a kritika szelét ügyesen be lehet fogni a könyv marketingvitorlájába is (lásd a Háy-esetet). Összességében azt gondolom, hogy egy vagdalkozó, a sértettségen nem túllépő szerzői válaszból csak rosszul lehet kijönni, és a kritikusnak használ, míg egy ügyes, higgadt, jól előkészített és kommunikált szerzői válaszból adott esetben a piac minden szereplője profitálni tud – különösen, ha a vita tüze esetleg tovább terjed.
Lehet-e másféle a „felnőtt” és a gyerek-ifjúsági irodalmi művekről megjelenő kritikák szempontrendszere?
Erről máshol részletesebben írtam már, most röviden csak annyit, hogy szakmailag az alapszempontrendszerben nincsen lényegi különbség, ugyanakkor a speciális célkorosztályi jelleget éppenséggel hasznos tekintetbe venni a gyerekirodalmi kritika esetében – nem bármely szakmai szempont helyetteseként, hanem többleteként. Képeskönyvek esetében pedig a vizuális karaktert is olvasni kell, ami a felnőtt kötetek esetében ritkábban szükséges (de ott sem példa nélküli).
Miért ekkora tabu, ha egy szerző szakmai szempontok alapján válaszolni akar az őt ért kritikára?
Jó kérdés. Talán óhatatlanul úgy érezzük, hogy méltóságon aluli az ilyesmi, vagy hogy a saját művével szemben nyilvánvalóan elfogult szerző szubjektivitása nem lehet megfelelő vitapartner. Valóban vannak kínos és sértődött szerzői reakciók, talán sokunknak van ezzel kapcsolatos tapasztalata. De vannak kínos kritikák is – igaz, ezek nagyon könnyen elsikkadnak. Talán épp azért, mert nem válaszol rá senki.
Valószínű, hogy ha egy szerző válaszon gondolkodik, megfontoltan célszerű a retorikát megválasztania, ne hirtelen felindulásból tegye. Képzeljük el, hogy létezhet szakmai beszélgetés a kritikus és a szerző között. Milyen érdekes volna!