Kritizálható-e egy kritika nyilvánosan?
Természetesen. Azonos műfajban. Amikor emberek egy másik diskurzus résztvevőjeként kérik számon – esetleg erkölcsileg – embertársaik tevékenységét, és nem az irodalomtudomány valamelyik aspektusa felől, akkor mindig meglepődöm. A jó kritika láthatóvá teszi a premisszáit, vagyis hogy milyen irányból, milyen (nyelvi,) tudományos alapokról indul. Ebből az irányból lehet válaszolni rá. Mindannyiunknak vannak alapfeltevéseink, és egy jól argumentált kritikából ezeknek az alapoknak explicit vagy implicit módon ki is kell tűnniük. Kifejezetten szeretek kritikavitákat olvasni.
Számonkérhetők-e a kritikuson szakmai tévedések, csúsztatások?
Hálásak lehetünk, ha egyáltalán érkezik visszajelzés a kritikára. Ha egy válaszkritika nem övön aluli, azaz nem személyeskedő (hanem esetleg csak személyes), akkor számol a nyelv, a vizsgált szöveg eleve nyitottságával. Mint ilyen, nagy ajándék szerzőnek és kritikusnak.
A válaszkritikának ugyanakkor érdemes jeleznie, hogy melyek azok a közös evidenciák, amik egyáltalán a diskurzus alapjait képezik. Onnan ágazhatnak el a vélemények, onnan lehet elrugaszkodni.
Válaszolhat-e egy szerző a művét ért kritikára? Miért igen vagy miért nem?
Nem elegáns. A szerző a nyilvánosságnak ír, tehát (közhely következik) elengedi a művét, amikor nyomdába küldi. A szöveg szavatol magáért. A jó viccet sem kell az előadójának megmagyaráznia. Sem a mesemondónak a mesét. Különben jaj nekünk! Ha a szerző válaszol, mindig ott fog lebegni felette a ki nem mondott ítélet, a sértettség benyomása. A rosszindulat, a személyes düh kitetszik egy recenzióból is abban az esetben, ha valakinek az anyukáját, apukáját, szerelmi szokásait vagy a pénztárcáját emlegetik, esetleg a kritikus semmit sem képes méltányolni az adott műben. Az legalábbis gyanús. Velem előfordult, hogy az egyik tanulmánykötetem valamelyik bírálója semmi, de semmi jót nem talált a kétszáz oldalas szövegben, hat év kutatómunkájában. Szívesen számonkértem volna, hiszen az írása tele volt tárgyi tévedésekkel, szerintem el sem olvasta rendesen, úgy éreztem, szándékosan vezeti félre az olvasókat.
Mégis éreztem, hogy nem érném el a célomat, szerzőként pont én nem írhatom meg a választ. Inkább az indítékain gondolkodtam el. És arra jutottam, hogy magára akarja fölhívni a figyelmet.
Lehet-e másféle a „felnőtt” és a gyerek ifjúsági irodalmi művekről megjelenő kritikák szempontrendszere?
Szélesebb is lehet a szempontrendszer, tekintve, hogy a fejlődésben lévő olvasónak nemcsak az absztraháló képessége, az érdeklődési köre, de a percepciós képességei is mások, mint egy felnőttnek. Akkor szakszerű a kritika, ha fejlődéslélektani, pedagógiai, szociológiai szempontokat is figyelembe vesz, vagy jelzi, hogy tud ezekről.
Miért ekkora tabu, ha egy szerző szakmai szempontok alapján válaszolni akar az őt ért kritikára?
Mivel a szerző gyakran nem kritikus, a szakmai szempontjai ritkán közösek a kritikuséval. A szerzői magyarázkodás éppolyan irritáló, mint amikor a táncdalénekes „beszólogat” a zsűrinek, mondván: „Szerintem meg nagyon szépen énekeltem.” Rendben. Ki kérdezte? Viszont a páros kritikát nagyon szeretem. Rögtön hárman vagyunk olyankor olvasók, akik vitatkozunk egymással, vagy kiegészítjük egymás meglátásait. És ehhez még csak zoomolni sem kell.
Fotók: Bach Máté/IGYIC
A korábbi kilenc választ ITT találjátok