(Körkérdésünkre elsőként Lapis József válaszolt, ha lemaradtatok volna róla, olvassátok el ITT.)
Kritizálható-e egy kritika nyilvánosan?
Természetesen, épp erről szóltak a különböző „kritikaviták”. Persze ezek a viták kritikusok közt zajlottak, nem pedig kritikusok és „szerzők” között (hogy ezekből milyen következtetést lehetett levonnunk, más kérdés). A kritika épp olyan szöveg, mint más szövegek, miért ne volna éppúgy kritizálható? Más kérdés, hogy az ilyen metakritikák kit érdekelnek, az olvasót esetleg akkor, ha sejt valami botrányszagot mögötte. De a „botrányok”, vagy a széles közönség figyelmét fölkeltő nagy összezördülések jellemzően nem szakmai kérdések körül szoktak kirobbanni.
Számon kérhetők-e a kritikuson szakmai tévedések, csúsztatások?
Szerintem feltétlenül. A kritika egyik feladata, hogy orientáljon, mégpedig (bármennyire elitista megközelítés is ez) mindig egy kicsit a „szakértő” szemszögéből.
Ha nyilvánvaló szakmai tévedések, pláne tudatos csúsztatások vannak, akkor ezt a funkcióját nem látja el. Én személy szerint – nagy általánosságban, kevés kivételtől eltekintve – inkább aggasztónak látom a magyar kritikaírás szakmai színvonalát (bár lehet, hogy csak olyasmit várok el a kritikától, ami mások szerint nem is feladata).
Válaszolhat-e egy szerző a művét ért kritikára? Miért igen vagy miért nem?
Ez azért nehéz kérdés, mert van egy olyan implicit szabály, hogy ezt nem szabad. Nem illik, nem elegáns. Ha ezt teszed, akkor csak egy sértődött szerző vagy, aki nem bírja elviselni a kritikát. De ha igazságtalannak tartja, miért ne védekezhetne? Ha nyilvánvaló hülyeségeket állít a kritikus (és azért láttunk már ilyet, esetleg mi magunk is írtunk kritikusként ilyesmit), miért ne lehetne szóvá tenni? És lehet, hogy valaki tényleg sértődött, de például azért, mert megsértették. Az miért az ő hibája? Érzékelhető egy olyan kritikusi attitűd is, hogy rúgjál minél nagyobbat minél menőbb szerzőbe; ami önmagában szintén nem bűn, csak ezt szerintem olyan szakmai alázattal kéne tenni, amire sokan sajnálják az időt, vagy – ezt is gyakran érzem – összekeverik azt, mi az, ami „rossz”, és mi az, amit ők nem értenek, ami nekik nem tetszik.
Lehet-e másféle a „felnőtt” és a gyerek-ifjúsági irodalmi művekről megjelenő kritikák szempontrendszere?
Én azt az elvet követem, hogy ami a szöveg irodalmi megalkotottságának vizsgálatát illeti, nem lehet másféle. Az igazán jó gyerekszöveg az egyben igazán jó felnőttszöveg is, és ugyanattól jó. Szerintem nincs felnőttmetafora meg gyerekmetafora. A gyerekirodalom esetében viszont kétségkívül vannak egyéb, szövegen kívüli tényezők is, amelyekkel számolnunk kell, pszichológiai, életkori, társadalmi, akkulturációs szempontok; ennyiben a gyerekirodalom kritikusainak még egy fokkal nehezebb a dolguk.
Miért ekkora tabu, ha egy szerző szakmai szempontok alapján válaszolni akar az őt ért kritikára?
Nem tudom, de talán az lehet a „tabu” célja, hogy a kritikus merjen szabadon, csak a saját szakmai meggyőződésére hagyatkozva véleményt nyilvánítani, és ne kelljen tartania a sértett szerző „retorziójától”.
Kicsi szakma a mienk, kis túlzással mindenki ismer mindenkit, a gyerekirodalmi szcénában még inkább, mindenkinek óhatatlanul vannak személyes szimpátiái és antipátiái. Ami rendben is van egészen addig, amíg ezek nem írnak felül szakmai szempontokat.
Annak sem vagyok feltétlen híve, ami ugyanebből a zárt világból következik, hogy a szerzők kritikusként is tevékenykednek, hiszen nehéz ilyenkor a saját szerzői / kiadói / piaci érdekünket félretenni – de persze itt is akadnak üdítő kivételek. Ha tényleg a szövegről folyik a vita, én elvileg semmi kivetnivalót nem látnék abban, hogy egy szerző „megvédje” a szövegét, vagy vitatkozzon róla. A tudományos közbeszéd normális esetben pont így működik: állítok valamit, valaki nem ért egyet, ellenérveket hoz föl, én az ellenérvekre újabb érvekkel válaszolok, így jutunk előrébb. De attól tartok, a szépirodalmi kritikákkal kapcsolatban ez a tabu sokkal erősebb, mint hogy ezeket a vitákat nyugodtan le lehetne folytatni.