A Szitakötő több mint egy évtizede tölt be hiánypótló szerepet a magyar gyerekirodalmi kultúrában.
Gyereknyelven szól fontos és aktuális kérdésekről, és nem enged a minőségből, legyen az vizuális megjelenés vagy szellemi tartalom.
Ebben a lakásban nőttél fel, ami 1986 óta egyben a szerkesztőség is…
Így van, életem első 18 évét töltöttem itt.
Vonzott a szellemi örökség, és visszajöttél szerkeszteni 2008-ban? (A Liget folyóiratot Horgas Béla és Levendel Júlia, Judit szülei alapították – a szerk)
2008-ban indult a Szitakötő, de a Liget körüli munkálatokba, a szellemi műhelybe jóval hamarabb bekapcsolódtam. A Liget folyóirat először 1986-ban jelent meg, s rögtön be is zúzták mind a 10 000 példányát, mert politikailag még nem volt érett rá a helyzet, de 1988 óta folyamatosan jelenik meg, 2015-től már online.
Gimnazistaként is fordítottam kisebb írásokat – nem a szüleim osztották rám ezeket a feladatokat, hanem én magam találtam kis, színes, ökológiai témájú írásokat, amelyeket értékesnek láttam.
A Liget volt az első magyar folyóirat, amely fontosnak tartotta, hogy a művészeteket összehozza az ökológiával. Egy ideig a fordításaim jelentek meg, bár mindenféle munkálatokba bevontak, hivatalosan 1998-tól tüntettek fel olvasószerkesztőként is, és a 2008-ban induló Szitakötőnek már én lettem a felelős szerkesztője. Bár a lakásból fiatalon elköltöztem, a szellemi műhelytől nem távolodtam el soha.
Elkerülhetetlen volt ez számodra?
A három testvéremnek egészen jól sikerült elkerülnie… (nevet)
A tehetség megmutatkozását aligha (Horgas Péter díszlettervező, Horgas Eszter fuvolaművész, Horgas Ádám rendező – a szerk). Úgy értettem, volt-e választásod, hogy máshol kezdj az irodalmi ambícióiddal valamit?
Azzal, hogy angol szakon végeztem az egyetemet, mindenképp látszott az egyéni utam, s amellett, hogy fordítottam, publikáltam szépprózát, készítettem interjúkat.
Igen, a mestereim történetesen a szüleim is, de nem telepedtek rá a gondolkodásomra; nem elvárásoknak kellett megfelelnem, hanem teljes szabadságot adtak, amiben azért megmérhettem az ötleteimet.
Hol olyan sorozatot találtam ki, hogy minden hónapban képzőművészeti alkotáshoz írok novellát, máskor meg budapesti parkok vagy épületek történetét írtam meg.
Két örökségem van: a teljes szabadság és a rengeteg munka. Mert az ötleteim megvalósítása közben azért doktoráltam, lett három gyerekem, tanítottam egy középiskolában, aztán egyetemen…
Ez több élet.
Én is így éreztem.
De nem voltál önemésztő anyuka.
Mert ezt láttam itthon. A szüleim is járták az országot író–olvasó-találkozók és különböző munkák miatt; így a testvéreimmel a gyakorlatból tanultuk meg a szorgalom jelentőségét.
Nem nevelést, hanem életmintát kaptunk, ezt adtam tovább én is a gyerekeimnek.
Bár meg kell mondanom, én szigorúbb szülő vagyok, mint a szüleim. A nagy fokú szabadság és kölcsönös bizalom mellett ha az ember azt látja, hogy a szülei nagyon szeretik a munkájukat, és lelkesen dolgoznak, az a gyerek későbbi hozzáállását is meghatározza, és igyekszik olyan munkát találni, amit hasonló lendülettel végezhet. Emellett a lelkesedés találékonnyá is tesz, hogy hatékonyabban tudj összefésülni látszólag nehezebben kapcsolható területeket, mint a doktori dolgozat és az ebédkészítés, vagy az irodalom és az ökológia.
Ebből doktoráltál, igaz? Nem az ebédkészítésre gondolok.
A reneszánsz angol irodalom ökokritikai vizsgálata volt a témám – még Nádasdy Ádám is megakadt egy pillanatra a gondolattársításon, miközben vannak országok, ahol egyetemi tanszéke van ennek a területnek. Az ökokritika az irodalmi művekben vizsgálja a környezet fogalmát. Az ökológia, amit Lányi András nagyon szépen úgy fordított magyarra, hogy „együttéléstan”, azzal foglalkozik, hogy miként él mindenféle élőlény együtt. Az ökokritika persze fókuszáltan keres fogódzókat – például a gyarmatosító, kizsákmányoló nyugati társadalmak és a pusztuló gyarmatosítottak viszonyát vizsgálja, vagy van ökofeminista vonal, hogy a női természet miként tud együtt élni a férfias civilizáció elnyomásával – sok teória létezik.
Úgy gondolom, az egyik legfontosabb, amit a gyerekeknek meg kell tanítani, hogy a környezetvédelemnek az is része, hogy nem rúgok bele az osztálytársamba, mert ő is a környezetem része – de ugyanúgy vigyázok magamra is, mert én is a része vagyok.
Mi az, ami engem körülvesz? Az egészséges táplálkozástól kezdve a sporton át – ez mind, mind ökológia; így kapcsolható össze.
Máris érintetted a Szitakötő iskolai programját is – nem nagyon találtam nyomát, hogy más irodalmi folyóirat ilyesmibe vágná a fejszéjét.
Még gimnazista voltam, mikor a szüleim felkérést kaptak, hogy készítsenek tervet egy igényes gyerekirodalmi folyóiratról; ez lett a Szitakötő – aztán a megrendelők mégsem kérték. Néhány évtizedet eltöltött a fiókban a terv, közben felnőttem, és hosszas előkészítő munka után útjára indulhatott.
Küzdöttünk az erkölcsi dilemmával, hogy amilyen gyereklapot szívesen készítenénk, az nagyon drága, és ezzel kizár a fogyasztói köréből is sokakat. Ezért hoztunk létre egy oktatási programot, amelyhez csatlakozva az iskolák ingyenesen kapják a folyóiratot.
Ezzel a konstrukcióval vált lehetségessé, hogy a programra és a folyóiratra is pályázzunk, így lehetett esélyünk arra, hogy az előállítási költséget fedezzük.
Mára ennél jóval összetettebb programot dolgoztatok ki.
Az indulás évében négy minisztériumtól kaptunk támogatást, és 300 iskolába juthatott el a Szitakötő ingyenesen – ma 44 intézménybe tud eljutni, pedig határon túl is működünk.
A Szitakötőben nincs reklám – ez számunkra szintén erkölcsi kérdés, tehát az anyagi bizonytalanságból nem ezt láttuk kiútnak.
Ahogy összefonódott az életem a Szitakötővel, és személyesen megismertem több száz pedagógust, egyre fontosabb lett, hogy a munkájukat több szinten is támogassuk. Több mint 6500 tematikus segédanyag érhető el a honlapunkon ingyenesen, de idén elindult a Budavári Óvodában is egy óvodai programunk – gyakorlatilag minden korosztály számára kínálunk programot és tartalmat.
De most büszkélkedem, nem panaszkodom!
„Ha valaki az ország kevésbé szerencsés területein él, legkevésbé talán a kultúrára van pénze – és én hajlandó vagyok nagyon sokat dolgozni, hogy ezek a gyerekek is ingyen jussanak a laphoz.
Minden számunkban van posztermelléklet, és az, hogy rászoruló gyerekeknek a mostani téli számban egy Pieter Bruegel-képet adhatunk a kezébe, páratlan lehetőség. Volt magyar festőkről szóló sorozatunk is – a Szitakötőnek vállaltan része a kultúrmisszió, és ezzel nemcsak a gyerekek, hanem a pedagógusok műveltségét is fejlesztjük. Most tanárközösségekkel dolgozunk egy-egy iskolában, van, ahol tizenöt fős a Szitakötő-munkaközösség, és a pedagógusok egymásnak is tartanak szitakötős módszertani képzéseket, bemutatóórákat.
Hogyan jött létre ez a hálózat?
Amikor érzékeltük a támogatások csökkenését, elkezdtünk más struktúrában gondolkodni; ezért lett sokkal kisebb a példányszám is. Az iskolák pályázhatnak hozzánk, ők választják ki, milyen feladatokat vállalnak: projektnapot, szakkört szerveznek, munkacsoportot alkotnak, kiállításokat rendeznek. A járvány idején indultak el az online képzések, melyek nagy segítséget jelentenek a határon túliaknak és a kis települések iskoláinak. Minden számhoz kapcsolódva tartunk képzést, letölthető segédanyagokkal – az iskolák negyedévente jeleznek vissza, így pontosan tudjuk, hogy a régieket is szívesen használják.
Minden lapszámhoz tartozik képzés?
Igen – és ebben az online világban nagyon színes pedagógusgárda gyűlik össze, amelynek tagjai együtt tudnak gondolkodni határon innen és túl.
Érdekes áttekintés lehet két ország között – Romániában eleve az osztályozási rendszer is más.
Képzeld el, hogy ott előbb jött az online oktatás, és egész nap a képernyő előtt ültek a gyerekek. Egy ottani kolléga segélykérése katalizálta a hangos Szitakötő-anyagokat – ezért vannak hangzó versek is. Sérült gyerekek számára is nagy segítséget jelentenek a hangos anyagok. A karantén kezdetén első kérdésünk volt a pedagógusok felé, hogy miben tudunk segíteni.
Sokféle projektetek közül a Future Memoryról tudom a legkevésbé kitalálni, hogy mit takarhat. Segítesz?
A Future Memory roma lányok segítésére jött létre. Salgótarjánban és Tiszafüreden indult – mindkét helyen nagyon magas a roma diákok száma. A legfontosabb újdonság a szülők bevonása – úgy gondoltuk, az egész családdal, a közösséggel kell foglalkoznunk, hogy a gyerekeket segíteni tudjuk.
A projekt címe magyarul „Emlékezz a jövődre”. Az agyunk szinte ugyanazokat a területeket használja, amikor emlékezünk, és amikor a jövőnket képzeljük el. Bármilyen problémával találjuk szembe magunkat, az emlékeinkre, a tapasztalatainkra, illetve a szüleink, nagyszüleink gyakorlatára alapozzuk a megoldást, és ezek alapján tervezzük meg a jövőnket is.
A hátrányos helyzetű gyerekeknél ezek a korábbi tapasztalatok és emlékek azonban gyakran az ördögi kört erősítik, például a korai szülést, az iskolaelhagyást. De ha valaki többször hall másféle megoldásokról, tervekről strukturáltan, interaktív módszerek segítségével, ezek ugyanúgy beépülnek az agyába, mintha a saját emlékei lennének.
A projekt célja, hogy a hátrányos helyzetű roma lányok új jövőbeli emlékeket szerezzenek, amelyekre később alapozhatnak.
Tizenhárom éve szerkeszted a Szitakötőt: miben változott ennyi év alatt a külső, belső világa? Szeretem az újságban, hogy a harmonikus megjelenése messze áll a mai kor vibrálásától. Nem gondoltál arra, hogy reagálni kellene az igényekre?
Nem szeretnénk igényeket kiszolgálni. Ez a lap felvállaltan olvasó gyerekek számára készül – pedagógiai szempontból szerintem fontos, hogy mindig egy picit a gyerek szintje fölé kalibráljuk az anyagot. A hosszabb szöveget két hasábba szedjük, nagyon sok az érdekes, színes illusztráció, mert ez segíti a befogadást, de számos gyereknek még így is kihívást jelent. Úgy gondolom, ez nem baj: nem kiszolgálni kell a gyerekeket, hanem fejleszteni.
Sok egyetemi tanár szerzőnk van, akik már megtanulták, hogyan lehet a bonyolult mondanivalót is gyereknyelvre fordítani. Szerintem egyre szebb az újság, követjük a vizuális trendeket – és nyitott szemmel élünk a világban.
2020 tavaszán a vírus megjelenésével a félelem is aggasztó mértékben jelentkezett a diákok és a pedagógusok körében ezért a 2020. őszi számunk hívó kifejezését is ehhez igazítottuk: „félelemálló mellényben” lett a tematikánk, és nagy sikert aratott. Nem megyünk el a rázós témák mellett – fontos, hogy reagáljunk, és gondolkozzunk, gondolkodtassunk. Ezért lett a szlogenünk „a kíváncsi gyerekek lapja”.
Szabad kíváncsinak lenni.
Parti Judit