Dian Viktória jelenleg az Athenaeum Kiadó igazgatója. Ezt megelőzően tizenöt évig dolgozott a Móra Könyvkiadónál szerkesztőként, az utolsó három évben pedig mint főszerkesztő. A gyerekirodalommal való kapcsolatáról kérdeztük.
Neked mik voltak gyerekkorodban, illetve melyek ma a legkedvesebb gyerekkönyveid?
Gyerekkorom egyik első gyerekkönyve La Fontaine A tücsök és a hangya című mesegyűjteménye volt, Jean Effel rajzaival. Sajnos már nincs meg, de helyette ott sorakozik több száz gyerekkönyv a polcomon, amelyeket én szerkesztettem. Kedvenc mesém a Borsószem királykisasszony volt. Állítólag az ilyen kedvenc gyerekkori mesék számos rejtett tulajdonságunkra rávilágíthatnak, segíthetnek életünk későbbi elakadásaiban. Boldizsár Ildikó mesekutató írásait böngészve egy életen át tartó önismereti munka lehet, hogy megtudjam, mi az, amiért épp ez a mese állt hozzám a legközelebb.
Szép emlékek fűznek azokhoz a szerzőkhöz, akiknek több könyvét is én szerkesztettem, a szerző és a szerkesztő közötti viszony kölcsönös bizalmon alapuló, már-már baráti kapcsolat. Ezért gondosan őrzöm többek közt Balázs Ágnes, Dávid Ádám, Dóka Péter, Kiss Attila, Kiss Ottó, Lackfi János, Marék Veronika és Vig Balázs köteteit.
Hol végezted a tanulmányaidat, és hogyan kerültél a Móra Könyvkiadóhoz dolgozni? Kitől tudtál eleinte a legtöbbet tanulni a gyerekirodalom-kiadásról?
A PPKE Bölcsészettudományi Karán végeztem magyar szakon, aztán az ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi szakán doktoráltam. Mivel mindig vonzott a könyvkiadás, már a doktori tanulmányaim alatt bombáztam az életrajzommal a különböző szerkesztőségeket. Több tucat kiadónak írtam, de csak hárman válaszoltak; a Móra Könyvkiadóból Balassa Anna, az Európa Kiadóból M. Nagy Miklós, és a Noran Kiadó titkárságvezetője. Mindhárman alkalmi lektorálásokat, szerkesztéseket kínáltak fel, a bejelentett állás reménytelennek tűnt. Aztán a Mórától egyre több megbízást kaptam, és fél év után bővítették a szerkesztőséget. Ez 2002-ben volt. Heten pályáztunk egyetlen szerkesztői pozícióra, legnagyobb eséllyel az első gyerekregényével debütáló Dóka Péter, aki végül visszautasította az állást a tanulmányaira hivatkozva. Így vettek fel engem. Aztán persze Péter meggondolta magát, újra jelentkezett, és tovább bővült a csapat. Tizenkét évig voltunk kollégák.
A gyerekirodalomról, a gyerekkönyvekről csaknem mindent a Móra akkori főszerkesztőjétől, Balassa Annától tanultam. Az első három évben megszerzett gyakorlati tudás, a gyerekirodalmi ízlésem, a szerzőkkel való közös munka pszichológiája is Anna szárnyai alatt fejlődött ki bennem, és ennek a három évnek a tapasztalatai azóta is elkísérnek.
Milyenek voltak az első benyomásaid a magyar gyerekirodalomról a munkád kezdetén a komolynak tartott szépirodalommal szemben?
Kutatóként a XIX. század végének irodalmával foglalkoztam, angol és francia nyelvű prózai műveket vizsgáltam intermediális szempontból. Balassa Anna azt mondta, az ilyen elméleti emberek hamar kikopnak a könyves szakmából. Nem így történt. Furcsa módon épp a kemény narratológiai háttértudásom miatt volt könnyű a szerzőkkel való közös munka, azonnal tudtam, hogy nem kell sem átírnom, sem javítanom semmit a szerkesztés során, csak éppen annyit hozzátenni az adott alkotó szövegéhez, amitől az élni, lélegezni kezd, és kibomlik a benne rejlő lehetőség. Igazából ezt nem is nekem kell véghez vinnem, hanem az alkotónak, tehát én csak katalizátor vagyok ebben a folyamatban.
Az intermediális kutatások pedig a kép–szöveg-viszony kapcsán voltak hasznosak, hiszen a gyerekkönyvben e kettő egészen egyedi kombinációja jön létre; a kép megmutatja, amit a szöveg nem tud, és fordítva. Eszembe nem jutott, hogy a gyerekirodalom és a szépirodalom esztétikai minőségét ne tekintsem egyenrangúnak. Sőt, a Mórában az volt a felfogás, hogy egy gyerekkönyv szöveggondozásának sokkal alaposabbnak kell lennie, mint a felnőtteknek szóló könyvek esetében, hiszen a gyerekversek, a népi rigmusok, a mesék nyelvi formáival egészen kis korban találkozunk, ami meghatározó a későbbiekre nézve. Nem mindegy, hogy milyen az a szövegminőség.
Voltak-e olyan kortárs külföldi szerzők, kötetek, akik/amelyek szerinted jelentős mértékben hatottak a gyerekirodalom fejlődésére azokban az években, mikor gyerekirodalommal foglalkoztál? Ha igen, hogyan és miben jelentkezett a hatásuk?
A 2000-es évek elejétől nagyon fontos könyveket jelentettünk meg semmilyen vagy csak nagyon kis visszhanggal. Például Henning Mankell svéd krimiíró finom lélekábrázolással átszőtt Joel Gustafson-sorozata nehezen feldolgozható családi traumákról szól, a finn Siri Kolu Bandita-könyveiben pedig teljesen szabad gyerekszereplők állnak ellen azoknak a normáknak, amelyeket a társadalom kényszerítene rájuk.
A francia Isten, Jahve, Allah című összehasonlító vallástörténeti lexikon egyszer naiv, másszor egészen provokatív gyerekkérdésekre épül, mintha a gyermeki nézőpont felülírná az értelmetlen hitvitákat, és egyértelművé tenné a közös pontokat. Ezek a könyvek olyan szemléletet képviselnek, amely fényévekre van a magyar gyerekképtől, nevelési metódustól, és attól a gyakori felfogástól, amely a gyerekirodalmat a „pedagógia szolgálólányának” tekinti. Autonóm, független kiskamasz szereplőik egyáltalán nem követik a magyar gyerekkönyvek áldozattípusú hőseinek Nemecsekkel vagy Nyilas Misivel leírható vonulatát. Így ezek a művek nem is voltak képesek arra, hogy hassanak a kortárs magyar gyerekirodalomra. Bizonyos esetekben 20-30 éves elcsúszás tapasztalható a kortárs külföldi és a magyar gyerekirodalmi irányok között, aminek leginkább társadalmi oka van.
Ezt jól szemlélteti, hogy a 2011-ben indult, kamaszoknak szóló Tabu-sorozatba úgynevezett problémaorientált regényeket kerestünk, de folyton beleütköztünk abba, hogy ilyenek a német és a skandináv gyerekirodalomban az 1980-as, 1990-es években keletkeztek. Pedig a Móra Kiadó Tabu-sorozatáról elmondható, hogy tematizálta az akkori magyar gyerekkönyvkínálatot, más kiadóknál is sorra jelentek meg a hasonló szériák: a Magasfeszültség-sorozat (Kolibri), Janne Teller könyvei (Scolar). Ennek a hullámnak köszönhetően születtek meg olyan problémaközpontú magyar regények, mint Bódis Krisztától a Carlo Párizsban (Tilos az Á, 2014), Kalapos Éva Veronika D.A.C.-sorozata (Manó Könyvek, 2013–2017) vagy Mészöly Ágnestől a Szabadlábon (Tilos az Á, 2016).
Az is bátran elmondható, hogy a Pagony, a Csimota, a Vivandra, a Csodaceruza és a Két Egér kiadók illusztrációs forradalmat indítottak az elmúlt két évtizedben, behozták a nemzetközi vizuális trendeket, könyvtípusokat. Ezeknek az egymás után létrejövő gyerekkönyvkiadóknak köszönhető, hogy a magyar illusztrátorok olyan munkákat kaptak, amelyek során nem kellett művészi kompromisszumot kötniük a kereskedelmi eladhatóság javára. Ennek tudható be, hogy a magyar illusztrátorszakma a nemzetközi piacon is jól teljesít, grafikusaink közül sokan dolgoznak nagy külföldi kiadóknak. Új könyvtípusok is meghonosodtak a magyar gyerekkönyvkínálatban, például a minimális szöveggel operáló picture book vagy a szöveg nélküli silent book.
Hogyan láttad a magyar gyerekirodalomban megjelenő műnemek súlyát, színvonalát, fejlődését az utóbbi két évtizedben?
Nem vagyok a gyerekirodalom kutatója, nem tekintettem át módszeresen az elmúlt két évtized magyar gyerekirodalmi termését, ráadásul az utóbbi négy-öt évben már nem is a gyerekkönyv volt a szakmai pályám fókuszában. Azért megpróbálok válaszolni.
Az 1970-es, 1980-as években, amikor a legtöbb gyerekkönyv jelent meg hihetetlenül magas példányszámban, esztétikailag a gyerekvers volt a legkiemelkedőbb műfaj. Weöres Sándor, Nemes-Nagy Ágnes, Zelk Zoltán magasra tette a mércét, aztán jött Orbán Ottó, Tandori Dezső, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, és folytatható a sor Tóth Krisztinával, Lackfi Jánossal, Varró Dániellel vagy Kiss Ottóval. A kortárs magyar gyerekköltészetben megvannak a nagyok méltó utódai, a lista sok jó költő nevével bővíthető.
A magyar könyvszakma villámgyorsan reagál aktuális nemzetközi témákra, legyen az a környezetvédelem, a gyerekjogok helyzete a világban vagy épp a társadalmi nemek és szerepek kérdésköre. Kultúrtörténetünk feminista átiratai – a Lázadó lányok-sorozat s az ennek farvizén megjelent számos magyar nőipéldakép-antológia – egy csapásra hódította meg a magyar olvasókat. A társadalmi érzékenyítés jegyében született Meseország mindenkié című kortárs antológia még a nemzetközi érdeklődést is felkeltette.
Piacon vannak a nagy klasszikusok, és számos új szerző tűnik fel évről évre. A kisgyerekeknek szóló képeskönyvek vizuális megújulása folyamatos, és vannak olyan egyedi és elképesztő kezdeményezések, mint a nemrég megjelent Hol készül a művészet?, amelyben Révész Emese művészettörténész és Grela Alexandra illusztrátor a művészettörténet jelentős alkotóinak műtermeit képzelte el és teremtette újra vizuálisan.
A próza tekintetében már pesszimistább vagyok. Nagyon várok egy új Szabó Magdát vagy egy új Pál utcai fiúkat – de nem jön. A rendkívül színes magyar gyerekkönyvpiacról nekem még mindig hiányoznak az olyan olvasmányos ifjúsági sorozatok, mint a 2010-es éves sikerszériája, az Időfutár.
Milyen szempontok szerint válogattatok fordítandó, Magyarországon is kiadandó köteteket a külföldi kortárs gyerekirodalomból?
Általában két út van: vagy a külföldi kiadó ügynöke ajánlja a könyvet, vagy a fordító. Az előbbire példa Timothée de Fombelle Ágrólszakadt Tóbiás című regénye, amely 2006-ban jelent meg, és azonnal nemzetközi bestseller lett, magyar fordítója, Pacskovszky Zsolt pedig IBBY-díjat kapott érte. A rendkívül szimpatikus szerzőt a Gallimard Kiadó ajánlotta a figyelmünkbe, és számos további könyvét kiadtuk. Fombelle költőien nyúlt a fenntartható fejlődés témaköréhez, az ipari cégóriások arroganciája, a korrupció és a rövid távú hatalmi logika éppúgy megjelenik a regényében, mint a jó szándékú tudósok figyelmeztetései. Mindezeket egy tölgyfán lakó mikrovilág életén át ábrázolja. Ezt a világot – vagyis a tölgyfát – egy bátor gyerek menti meg, és ez a regény még Greta Thunberg fellépése előtt nyolc évvel született. A francia kiadó is tudta, ahogyan mi is, hogy az ökológiai témájú gyerekkönyvek hulláma még csak most indul el, s ennek egyik „első fecskéje” ez a könyv.
A másik út, mikor a fordító jelentkezik egy könyvötlettel, vagy ő ajánl be egy adott nyelven sikeres szerzőt, aki a magyar olvasóknak is érdekes lehet. De olyanra is van példa, hogy a szerkesztő vagy a művészeti vezető a Bolognai Gyerekkönyvvásáron egyszerűen beleszeret egy többkötetes sorozat grafikai karakterébe, amelyről azt gondolja, hogy a magyar gyerekeknek is tetszene. Én így választottam ki a rózsaszín-fekete, félig jó, félig rossz Vámpírtündért és a kukákban lakó, ostobácska Szutyok kutyát. De van ennél professzionálisabb címválasztási módszer is.
A nagy nemzetközi kiadók előre jelzik, hogy az adott könyvsorozat köré komolyabb reklámkampány készül, esetleg film, animáció, játékok és egyéb kiegészítő termékek. A gyerekkönyv jól jövedelmező üzletág lett, élő kapcsolatrendszer kell a külföldi ügynökségekkel, kiadókkal ahhoz, hogy egy-egy jelentősebb könyvpiaci sikerkönyv magyar forgalmazási jogát megszerezze egy kiadó.
Szükség van-e szerinted kifejezetten gyerekirodalmi szövegekre szakosodott fordítókra? Különbözik-e a gyerekirodalmi nyelvezet a szépirodalmitól?
Nem hallottam erről a fordítói megközelítésről. A gyerekkönyvek szövegei is mind más nyelvi regiszteren szólalnak meg, a jó fordító eltalálja az adott stílust, nyelvi megoldást. Mándy Iván, Karinthy Frigyes, Vas István fordításában ismerjük a gyerekirodalom színe-javát. Én olyan műfordítókkal dolgoztam szívesen, akik szépirodalmi műveket is rendszeresen fordítottak: Székely Évával, Todero Annával, Pacskovszky Zsolttal, Nádori Lídiával.
Néhány évig dolgoztál a Balassi Intézetben is, ahol a magyar irodalom külföldi megjelenését támogattátok. Hogyan látod a magyar irodalom esélyeit, lehetőségeit külföldön? Milyen országok számára lehet érdekes a mai magyar kortárs gyerekirodalom?
A Balassi Intézetben 2018 februárjában rendeztünk egy kiállítást Versképek címmel. Kortárs magyar versillusztrációkat állítottunk ki, 37 klasszikus és kortárs magyar illusztrátor munkáját. Révész Emese kurátor válogatta ki az alkotásokat, Herbszt László grafikus tervezte a kiállítás arculatát, a nyitófalat. Az esemény célja az volt, hogy a magyar grafikusok munkái a külföldi magyar intézetek segítségével eljuthassanak a világ különböző pontjaira. Ez meg is történt, számos állomáshelyen debütált a tárlat, Ljubljanától Tokióig. A kiállításhoz angol nyelvű kiadványt is készítettünk a magyar illusztrátorok elérhetőségeivel, azzal a céllal, hogy elősegítsük a nemzetközi megbízásokat. Ráadásul a Balassi Intézetben működött a Publishing Hungary-program, amely a külföldi könyvvásárokat szervezte. Úgy terveztük, hogy ez a tárlat a könyvvásárok és díszvendégségek kiegészítő rendezvényeként is bemutatkozhat majd. Fél éven belül a Balassi Intézet feladatai teljes egészében átkerültek a Külgazdasági és Külügyminisztériumhoz, a kiállításokat és könyvvásárokat más-más szervezeti egység alá rendelték. A Publishing Hungary-iroda akkori vezetőjeként semmilyen információt nem kaphattam arról, hogy hol és mikor mutatták be a Versképeket, egy-egy intézetvezető szólt barátságból, hogy most éppen náluk állítják ki.
Nincsenek együttműködések, kapcsolódások. Nem épülnek egymásra a teljesítmények.
De hogy valami jót is mondjak, van most egy újabb buborék, ami nagyon ígéretesnek tűnik: az Orchard Literary Agency. Ez az első olyan magyar ügynökség, amely hazai gyerekirodalmi szerzők műveit képviseli a nemzetközi könyvpiacon. Szerintem már nagy szükség volt rá, és személyesen is nagyon örülök, hogy a Pagony Kiadó ezt megvalósította, mert úgy érzem, egy kicsit az én munkámat is folytatják.
És hogy mely országok számára lehet érdekes a magyar gyerekirodalom? Inkább azt hangsúlyoznám, hogy mely szerzők iránt van kereslet. Dániel András, Marék Veronika, Tóth Krisztina könyveinek volt nagy sikere akkoriban, mikor a könyvvásárok szervezésével foglalkoztam. Bartos Erikát is jól ismerik külföldön, Lackfi János néhány mesekönyve is aratott sikereket.
A képeskönyvek könnyebben át tudják törni a nyelvi korlátokat, a regényekhez sokkal több ügynöki munka kell, és nagyon jó fordítások.
Mostanság a gyerekirodalmi illusztrációk nagy korszakáról beszélünk, rengeteg kiváló alkotó jelent meg a gyerekirodalomban. Szerinted a piaci szempontoktól eltekintve – hiszen jó képekkel nyilván könnyebb eladni a meséket – milyen szerepet kell, hogy betöltsön az illusztráció?
A könyvillusztráció több évszázados múltja alatt sokféle válasz született erre a kérdésre, a témának komoly elméleti háttere van. Magam is foglalkoztam például a János vitéz különféle képi megjelenítéseivel (Art Limes, 2010/3, 29–39), de irodalmárként mindig a szövegből indultam ki. Ezért nem is mernék erre a kérdésre esztétikailag megalapozott választ adni. Számomra a szerkesztői gyakorlat során kiderült, hogy a grafika nem csupán azt rajzolja le, ami a szövegben szerepel, hanem önálló képi világot teremt, és ez nagyon sokféleképpen járulhat hozzá az olvasás élményéhez. Például Marék Veronika képeskönyveinek legnagyobb ereje, hogy a kompozíciói mélypszichológiai szinten hatnak. Kárpáti Tibor pixelrajzai pedig egyfajta szatirikus mikronézőpontból tekintenek a szövegbeli történésekre. Az illusztrátoroknak megvan a saját grafikai stílusuk, személyes habitusuk, és alkotó módon nyúlnak a szöveghez. Van grafika, amelyik eladhatóbb, van, amelyik kevésbé. Az illusztráció segítségével a könyv műtárggyá válik, s így kerül a gyerekek kezébe.
Mindig vannak jelentős késéssel kiadott gyerekirodalmi művek. Miért érdemes elérhetővé tenni a kanonikus gyerekirodalom nálunk meg nem jelent alapszövegeit? Egyáltalán mi a szerepe e szövegek forgalomban tartásának? A friss, aktuális gyerekirodalmi művek modernsége, izgalmassága mellett milyennek látod a kanonikus gyerekirodalmi szövegek szerepét?
Nem tudom, a 2010-es évek elején miért gondoltam úgy, hogy Gianni Rodari életművét hozzáférhetővé kell tenni magyarul is. Valószínűleg hozzájárult a döntésemhez az olasz irodalom iránti rajongásom, és az a tény, hogy Rodari olasz kiadója is felújította az életmű legfontosabb darabjait, és ezt a sorozatát kiajánlotta több külföldi könyvkiadónak. Korábban csak pár cím jelent meg a szerzőtől magyarul, és ezek is mind az 1980-as években. Nem tudtuk a sorozat minden címét kiadni, de jó néhány megjelent közülük. Számomra is felfedezés volt, hogy bár a világháború utáni években keletkezett a Jácint úrfi a füllentők birodalmában, mégis aktuálisan szól a képmutatásról és az igazságtalanságról.
Ugyanebben az időszakban egyáltalán nem találtuk érdekesnek az amerikai Dr. Seuss vagy a német Otfried Preußler gyerekkönyveit. Mindkét szerző sokkal korábban aratott jelentős nemzetközi sikereket. Úgy gondoltuk, hogy csak nagyon komoly marketinggel lehet felhívni a figyelmet a könyveikre. De a Kolibri Kiadó látott bennük fantáziát, és végül mindkét szerző legfontosabb műveit kiadta.
A klasszikus gyerekirodalmi hagyomány fenntartása azért is fontos, mert ennek a folyamatos újraírása történik a kortárs gyerekirodalomban. Ráadásul a jól ismert elődök művei azért is maradnak benne a kánonban, mert meg tudják szólítani a mai kor olvasóját. Tehát kiadóként azt kell kitalálni, milyen módon tálaljuk újra a régi szövegeket. Erre jó példa lehet a Manó Könyvek Régi Kedvencek-sorozata, amely díszes kivitelben gyűjti egybe a nagy ifjúsági klasszikusokat. De erre tettünk kísérletet a Móra Klasszikusok-sorozattal is, ahol az újrafordítások frissességével próbáltuk aktuálisabbá tenni a régi nagy gyerekirodalmi címeket.
Van-e olyan gyerekirodalmi kötet, akár a Móra Könyvkiadó gondozásában, akár más kiadóknál, ahol véleményed szerint nagyon színvonalas munka született mind a szöveg, mind a vizuális anyag tekintetében, mégsem lett igazán sikeres, vagy csak rétegolvasmánnyá vált, holott újszerű, magas színvonalú kötetről van szó? Mi lehet az oka annak, ha egy amúgy igényes kötet nem arat sikert?
Említettem Henning Mankell és Siri Kolu nevét ebben az összefüggésben, illetve azt a jelenséget, hogy a különböző nemzeti gyerekirodalmakat meghatározza, az adott társadalom miféle képet alakít ki a gyerekekről, milyen elvekre épül az oktatási rendszere, mennyire komplex a gyerekkultúrához kapcsolódó intézményrendszere. Például Gunilla Hansson és Grethe Fagerström 1979-ben megjelent szexuális felvilágosító könyve, a Peti, Ida, Picuri még ma is haladó szelleműnek tűnik nálunk, pedig ez ennek a műfajnak a nemzetközi klasszikusa. Ugyanakkor nyolc-tíz éve alig lehetett fellelni a boltokban örökbefogadásról szóló gyerekkönyveket. Ma már nagyon szép kivitelű és különféle szempontú gyereknek szóló kiadványok kaphatóak a témában: ez azt is jelenti, hogy egy tabut ledöntöttünk (Tóth Krisztina: A lány, aki nem beszélt; Kacusika Hokuszai: A nagy hullám; Paulon Viktória: Kisrigók).
Némely könyvek csak egyszerűen rossz időzítéssel jelennek meg. Kiss Attila Altináj című kalandregénye a magyar őstörténet idejében játszódik. Első megjelenésekor, 2006-ban a történelmi ifjúsági regény még (és már) nem volt divatban. Ma megint visszaköszön a történelmi regények divathulláma, ezért a Móra ezt is újra kiadta, megújított kivitelben.
Az Athenaeum Kiadó eddig elvétve jelentett meg gyerek- vagy ifjúsági irodalmi szövegeket. Milyen viszonyban áll az Athenaeum a gyerekkönyvkiadással?
Az Athenaeum Kiadó a Líra csoport tagja, a Lírában pedig két gyerekkönyvkiadó is van, a Manó és a Menő. Néha előfordul, hogy a Manó Könyveknél publikáló szerzők felnőtteknek szóló írásait az Athenaeum jelenteti meg, így egy komplett szerzői brand a cégcsoporton belül maradhat. Az angol orvos-író Adam Kay jó példa erre.
Persze ha egy szerzőnk előrukkol egy gyerekeknek szóló írással, akkor kiadjuk, de tudatosan nem építjük ezt a szegmenst. Így jelentettük meg Haász János gyerekverskötetét, és idén Vámos Miklós vadonatúj meséjét vettük be a kiadói tervbe. Egyik szerzőnk, Nagy Ádám kezdeményezésére valósult meg az elmúlt években a Klasszikusok újratöltve sorozat. A neves pedagógusokból álló szerzőgárda elsősorban a tanároknak szeretett volna segítséget adni A Pál utcai fiúk, Az ember tragédiája és az Egri csillagok tanításához. Az így létrejött interaktív kalandkönyvek játékosan vezetik be az olvasót az eredeti művek világába, és olvasásösztönző szerepük is van. A sorozat következő részei a Rómeó és Júlia és A kőszívű ember fiai alapján készült változatok lesznek.
Nagy Gabriella Ágnes
Dian Viktória kiemelt portréját Szalmási Krisztina készítette