Vissza
  • 2021.08.17
  • Poós Zoltán

„Elfáradt bennem a mese”

Poós Zoltán interjúja Zalán Tiborral.

Zalán Tibor a kortárs magyar irodalom élő klasszikusa, akinek finoman szólva is meghitt a kapcsolata a gyerekirodalommal. Számtalan meséje, gyerekverse jelent meg az elmúlt negyven évben, jelentősek gyerekeknek készült színházi munkái is. Főleg a gyerekirodalomról beszélgettünk.

Abonyban töltötted a gyermekkorod… „Kéttornyú Abony, soktornyú bánat” – írod Portyázó Fagyok című régi versedben. Milyen a viszonyod a tornyokhoz? Jelentettek-e valami meghatározottságot, sajátos perspektívát? Például ha valahová utazol, hamarabb kiszúrod a tornyokat, mint mások?

Ha az abonyi tornyokról van szó, mindig elfog a büszkeség, ami nyilván nem a tornyoknak szól, hanem annak, hogy én abonyi vagyok. A város is nagyon büszke arra, hogy Kodály Háryjában a három létező Abony közül róla van szó, ezt egy Kodály-levél is bizonyítja a város múzeumában.

Fontos, hogy amikor közeledem a város felé, először a két torony jelzi, hogy már nincs messze a szülői házam. Régebben volt egy harmadik torony is, a téglagyárkémény, amelyhez inkább kötődik a gyermekkorom, de azt lebontották, a tégláit széthordták.

Vissza Kodályhoz. A Háryban van egy órajátékrész, amikor a toronyórából különféle bábok jönnek elő. Nos, az abonyi Népszínkör hajdani előadásán én voltam a toronyóra kicsiny huszárbábja. Szörnyen büszke voltam erre, és meg voltam győződve róla, hogy az abonyi torony órájáról van szó. Az nem zavart, hogy egyik toronynak sincs órajátéka. Háry János, Garay nagy hazudozója abonyi volt. Ha Münchausen-hazudógépre lehet büszke a szülőföldje, miért ne lehetne büszke Abony is a nagyotmondójára? Örülök, hogy volt kedvem, erőm és bátorságom megírni a magam Háryját, a Pagony nagyon szép kiállítású könyvet csinált belőle. Most már a kérdésedre válaszolva: toronybolond vagyok, talán az otthoni kettő miatt…

Zalán Tibor-01

Egyszer bevallottad, hogy oroszórákon Pink Floyd- és AC/DC-lemezeket hallgattattál a tanulókkal az orosz grammatika elsajátíttatása helyett… Érdekes, hogy a rock & roll és a szubkultúrák nem kaptak olyan kitüntetett szerepet az életművedben, mint amennyire ez „benne lenne a buliban”…

Ezek a lemezhallgatások talán amiatt voltak, hogy sohasem tudtam jól oroszul, és az orosztanítás főképp nem érdekelt. Akkor ez bátorságnak tűnt (orosz fennhatóság alatt éltünk), én tudtam, hogy csak érdektelenség és kényszer a részemről. A bulikat (és botrányokat) inkább élni tudom, mint megörökíteni. A rock & roll kultúrát vannak nálam jobban értők és így jobban meg is írók, például te. De a szubkultúra egy vonulata kitüntetett helyet kap a Papírváros regényciklusomban – ha nem is igazán a lázadó rock & roll-vonulat, hanem a feltétlenül abból tragikusan kinövő önpusztításmítosz.

Zalán Tibor-03

Királylányokról írtál mesét, amelyekben kevés a királyfi… A fiúk nem akarnak királyfik lenni? Egyébként mintha tényleg nem, inkább a Pókember-lét izgatná őket jobban…

Zalán unokám is a Pókembert és a hasonló figurákat imádja. A Királylányok két könyvében igazából nem arról van szó, hogy a fiúk nem akarnak királyfik lenni (az én Pókemberem is sokáig szívesen volt Mátyás király, de kinőtte…), hanem hogy nem engedem meg nekik.

A legtöbb mesében – lásd a teljes világirodalmat – a királylányok gyámoltalanok, passzívak, butácskák vagy éppen naivak. Szóval életképtelenek és önveszélyesek. Én két lánygyermeket neveltem föl. Ők nem ilyenek voltak. Ezekben a mesékben nekik szerettem volna igazságot szolgáltatni.

Zalán Tibor-01

Ha meséket írsz, talán felszabadultabb a nyelved is, játékosabb, merészebb, mint, mondjuk, a felnőtt prózádban… Így látod te is? És ha igen, akkor mi lehet az oka?

Nem így látom. Rossz volna, ha így lenne. Bár nem zárom ki, hogy így van. A felnőtt prózámban épp a nyelvi felszabadultságot (avagy szabadosságot, barbárságot), merészséget, szertelenséget emelik ki legtöbbször, dicsérve vagy rosszallólag.

Én inkább abban látom a különbséget, hogy a mesékben a fantázia szabadabb, mint az egyéb prózákban lehet, tehát a nyelv is követi ezt a szabadságot. Ha észrevetted, a meséimben inkább vagyok költő – a szó hagyományos értelmében –, mint az egyéb műveimben.

Ezekben szabadon lehetek romantikus, elérzékenyülhetek, szerethetek és utálkozhatok, tehát lehetek érzelmesebb, mint az egyéb műfajokban, melyek a kor ízlésétől függőek, tehát különféle ízlésdiktatúrák árnyékában fogva tartottak. A meséket talán még nem fenyegeti a cancel culture-csapda.

Zalán Tibor-06

Állandóan úton vagy, pedig az íráshoz nyugalom kell. Hogyan teremted meg a magad számára a komfortot az írásra, olyan helyeken, ahol csak a laptopod lehet ismerős? Meseíráshoz is ugyanarra a csöndre van szükséged, mint amikor verset írsz?

Tényleg sokat vagyok úton. De ez nem befolyásol az írásban, ellenkezőleg. Szerencsére vagy sajnos, sohasem volt számomra szükség az íráskomfortra, talán nem is ismerem az íráscsöndet, értem ezen a csöndben írást. Írok értekezleten, színházi próbán, vonaton és repülőn. Ez lehet azért is, mert rengeteg minden fogalmazódik meg bennem a mindennapjaim megélése közben. Ezek nem rögzülnek, és nem kapnak meghatározott formát ekkor, de a lenyomatuk megmarad valahol az agyamban. És ha nem vagyok konkrét mozgásban, akkor fölbuggyannak bennem, kibuggyannak belőlem. Írás közben teljesen meg tudom szüntetni magam körül a világot, és át tudok lépni abba a valóságba, amelyet éppen teremtek.

A ragasztott képeidet, képverseidet szétosztogattad. Egyet el is adtál egy Duna-körös árverésen… Fontos helyeken szerkesztettél, sokfelé jártál. Vannak másoktól nagy becsben tartott kézirataid?

Voltak.

Szerkesztő koromban Weörestől Vas Istvánon át Határ Győzőig a korszak legjelentősebb költőivel-íróival kapcsolatban voltam. A tőlük kapott levelek és kéziratok-kézírások elég sok helyet foglaltak változó lakásaimban.

Aztán jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, magamon kezdve, hogy a kézírás narcisztikus munkálkodás. Megsemmisítettem az összes kéziratomat, amelyeket addig gyűjtögettem. Írtam is erről, valami ilyesmit, költőnek elégetett kéziratai adhatnak csak meleget. Aztán továbbmentem: megsemmisítettem az összes nekem írt hivatalos- és magánlevelet, kéziratot, kézzel írt feljegyzést. Akkor megnyugodtam. Ma már bánom. Az is lehet, hogy nem bánom. Valaki fölvetette, irodalomtörténeti bűncselekmény, amit elkövettem. Ezen el kell gondolkodnom. Talán mégis hülyeség volt…

Zalán Tibor-04

Annyi bizonyos, ma is figyelmesen megsemmisítem magam után a kézzel írt dolgaimat, jegyzeteimet. De mert egy ideje Moleskine-noteszokba írom a jegyzeteimet, mégis maradnak „kézirataim”; az eddig betelt két fekete noteszt Sára és Judit lányomnak adtam szerény ajándékként, vagy talán kárpótlásul azért, amit megvontam tőlük is valamikor és eddig. Ezekben a közért-bevásárlási listáktól a teljes és befejezett versekig minden van, rendszer és válogatás nélkül. Több, őszintébb és hitelesebb, mint bármilyen napló. Nem hiszek a naplóírás őszinteségében sem.

A Kívül című híres versedben írod: „De szeretnék valakié lenni. Csak más az emlékezetem. Nem tudok rugalmasan felejteni.” Van-e, amit az elmúlt évtizedekben a vers megírása óta mégis megtanultál elfelejteni?

Ha őszinte akarok lenni, ma már mindent elfelejtek, leginkább, ami fontos, ezért is használom az előbb említett noteszeket. Tény, hogy nagyon sok minden lenne, amit szívesen elfelejtenék. Azt hiszem, ha nem is felejtettem el azokat a méltánytalan bántásokat, olykor mellőzéseket, rágalmakat, karaktergyilkosságokat és -merényleteket, amelyeket át kellett élnem a pályámon, valami megbocsátásféle kialakult bennem – a megértés gesztusa nélkül. Elhidegülés ez másoktól, ami talán a magammal szembeni érdektelenséget is jelentheti.

Felejteni nem lehet megtanulni. Szándékosan, célirányosan lehet felejteni, illetve a felejtés állításával lefedni a történeteket, a történteket. Azt hiszem, a felejtés és az emlékezés nem egymással párhuzamba vagy szembe állítható kategória. Nehéz kérdés, nem tudtam rá válaszolni!

Zalán Tibor-08

A meséidet alapvetően a gyerekeidnek írtad. Volt olyan meséd, amelynek kimutatható hatásai voltak rájuk, azaz picit mások lettek (például kevésbé sértődékenyek stb.)?

Sohasem hittem abban, hogy a meséknek nevelő hatásuk kell, hogy legyen. Még azokat a tudós és bölcs elemzéseket sem tartottam a magam számára fontosaknak, amelyeket elolvastam, és amelyek megmagyarázták a mese és a lélektan kapcsolatát, a mesék lélekre gyakorolt hatását. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mese nem hat a gyermek lelkére, viselkedésére, mert nincs két olyan biliárdgolyó, amelyik összekoccanva ne gyakorolna a másikra hatást.

De a meséimmel nem az volt a célom, hogy bátrabbak vagy vagányabbak vagy másabbak legyenek a lányaim. Világokat akartam teremteni nekik, amelyekben jól érzik magukat, beleértve ebbe az izgalmat és a végkifejlet elvárt megkönnyebbülését.

Elárulom neked, hogy amikor kivégeztük a magyar és a világ-meseirodalmat, a magam kitalált meséit mondtam el nekik, melyeknek a bevezető mondatait egy idő után – a kötelező fordulatig – együtt mondtuk el, az ágyuk szélén ülve. Ezeket a közös meséket nem adtam ki, talán nem is emlékszem már rájuk. De őszinte örömmel tölt el, hogy Sára lányom meséket ír (a gyerekeinek), és ezekben a mesékben felbukkannak azoknak a hajdani estéknek a figurái is. Remélem, rászánja magát, és egyszer kiadja őket.

Zalán Tibor-01

Ha könnyedén megy a meseírás, ráadásul a fél életed a mesék óperenciás világában éled, akkor miért nem írsz több mesét?

Elfáradt bennem a mese.

Sok mindent csinálsz, sokfelé. Nehezen mondasz nemet? Vagy éppen könnyen, és éppen hogy sok felkérést utasítasz el?

Érzékeny pontomra tapintottál. Sajnos túl sok mindent vállalok el, túl könnyelműen. Nehezen mondok nemet. Ezen egy idő után el kellett gondolkodnom. Az idő pedig az életkorom volt, nem vagyok már fiatal, le kellene állnom, tűnődtem el. Akkor miért nem állok le mégsem? És a kérdésre meg tudtam adni a választ magamnak. A felkérések szinte mindig egy-két hónapos laufot adnak az embernek. Van, amikor egyenesen egy teljes évet. Ilyenkor és emiatt az ember arra gondol, van idő, sok idő, majd akkor megcsinálom. És az idő a maga könyörtelenségével mindig eljut addig a pontig, ami a felkérés pillanatában még hihetetlen távolinak tűnt. Ez emberi sokkal és sokféle alkotói szorongással jár. Bármely felkérés visszautasítása viszont, ha annak nincs komoly ellenjavallata bennem, lelkifurdalást okoz. Pedig nem kéne! Lassan eljutok addig az emberi-írói megkomolyodásban, hogy szigorúan és kíméletlenül nemet tudok, fogok mondani. Azt pedig a teljes elhallgatás követi. Erre is készülök már. Könnyű szívvel, nehéz gondolatokkal.

Zalán Tibor-02

Számos folyóiratnál dolgoztál, gyermekirodalmi rovatod is volt az Új Könyvpiacban. Hogy látod, a kritika megtanult írni az ifjúsági és gyerekirodalomról?

Nem.

Több mint félszáz gyermekszínházi bemutatón, dramaturgmunkán vagy túl, azt gondolnánk, hogy nem érhet meglepetés, ki tudod számítani a gyerekek reakcióit. Voltak mégis alkalmak, hogy megleptek az ifjú nézők?

Azt hiszem, meglepetés már csak egyetlen ponton érhet: a gyerekek szeretetmennyiségéről van szó, amelyet az előadás kap tőlük, és rajta keresztül én is. A szeretettelenség divatjának korát éljük. Jó a gyerekek szeretetében fürdőzni, nem jó, ha nem éri el őket az előadás. Persze, ha az ember profi – és ebben most ne érezz nagyképűséget, ha igen, akkor úgy fogalmazok, tapasztalt –, pontosan tudja, mikor mivel tud hatni a színpadon, mikor kell felpörgetni vagy lelassítani az előadást. A többi már a színház dolga. A Rettentő görög vitézen a Stúdió „K”-ban együtt nevet, röhög, mosolyog a közönség, a totyogó kisgyerektől a leülni már nehezen tudó nagymamáig. Meglep, hogy így van. És meglepne, ha nem lenne így.

Poós Zoltán

 

Portréfotók: Bach Máté/IGYIC

 

további Interjúk

„Természetes közegem a határzóna”

Kollár Árpádot most kivételesen nem a PesTextről kérdezte Ayhan Gökhan.

Tovább
Hogyan lesz valaki gyerekkönyvszerkesztő?

Körkérdésünkre Dávid Ádám szabadúszó szerkesztő válaszolt.

Tovább
Hogyan lesz valaki gyerekkönyvszerkesztő?

KÖRKÉRDÉSÜNKBEN KERTÉSZ EDINA, A MANÓ KÖNYVEK SZERKESZTŐJE MESÉL MUNKÁJÁRÓL.

Tovább