Ön szerint mi volt a csíkos/pöttyös könyvek varázsa?
Talán a hitelesség volt az egyik legfontosabb ismérvük. Igényes szerzők (gondolom, kiváló szerkesztőkkel a hátuk mögött) írtak a kamaszokat lázban tartó témákról. Emlékszem arra az érzésre, mikor az első ilyen könyveket olvastam (a nagyszerű mesék és a mondák, valamint a gyakran béna és didaktikus olvasókönyvi történetek után): nagy öröm volt megtapasztalni, hogy a könyvekben olyan szövegek is lehetnek, amelyek a mindennapi életről kamuzás nélkül beszélnek. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szerzőkhöz és a témák java részéhez könnyű volt kapcsolódni.
A választott könyv, G. Szabó Judit Megérjük a pénzünket! című ifjúsági regénye 1981-ben jelent meg. Hogyan emlékszik a könyvre, mikor találkozott vele, hogyan hatott önre, kötődik-e fontos eseményhez, helyhez az életében?
Szerintem a megjelenése után frissiben olvastam: harmadikos koromban kaptam az iskolában, a rossz tanulmányi eredményemért. Az iskolai pályafutásom mélypontja volt a harmadik és negyedik osztály. A tanító nénivel kölcsönösen nem kedveltük egymást, amitől – a hatalmi viszony miatt – elsősorban én szenvedtem.
Harmadikban kirakott az asztalra egy csomó ajándékkönyvet, éppen annyit, ahányan az osztályban voltunk, és az általa felállított sorrendben járulhattunk oda választani egyet. Szépen fogytak a nagy, színes és tudományos könyvek. Ez volt az egyik utolsó darab.
Izgultam, hogy nekem már semmi érdekes nem marad, mire sorra kerülök, de az asztalhoz lépve megpillantottam G. Szabó Judit könyvét. Kiderült, hogy egy igazi pöttyös könyvvel térhetek haza, olyannal, amiket a nővéreim olvasnak, és mostantól nekem is lesz egy sajátom, amit el kell kérjenek tőlem, ha el akarják olvasni. Nagyon boldoggá tett, hogy birtokolhatok egy ilyet. Ez volt életemben az első pöttyös könyv, amit elolvastam.
Persze, a témája is betalált: azt hiszem, az ismerősség volt a legfontosabb benne. A könyv az én családomhoz hasonlóképp hangosan és szenvedélyesen élő emberekről szól. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy a szerző tudta, milyenek a kiskamasz és kamaszlányok, és épp olyannak ábrázolta őket, amilyenek mi is voltunk. A narrátor perspektíváját különösen a magaménak éreztem, én is pont úgy figyeltem, véleményeztem, és hasonlónak láttam a nővéreimet és a többi szereplőt, mint a főhős. Megannyi apró részlet szinte tökéletes mása volt a mi életünknek, épp csak mi még többen voltunk testvérek, és fiúk-lányok vegyesen.
A regény egy izgő-mozgó, soha nem unatkozó család abszurd és humoros meséje. Annak idején könnyen beleélte magát a történetbe?
Ez a könyv teli volt olyan mozaikokkal, mint a mi életünk: anyagi nehézségek, családi veszekedések, a nagyobb tesók szerelmi élete, s persze szeretet és összetartás – mindez elég szellemesen, a mély szorongások nélkül elmesélve.
Ugyanakkor szomjaztam az olyan történeteket is, amelyekben a hétköznapi nehézségeinket a mélységeiben, drámaiságában lehetett újra és újra átélni, de ezt a sztorit másra használtam, főleg, hogy nem is igazán történet, hanem a naplóforma miatt inkább életképek sora. Sokadik olvasás után már bárhol fel lehetett csapni és szemezgetni belőle.
Érdekes, hogy én nem annyira látom a sztori abszurditását. Egy olyan nagy családban, amelyben én felnőttem, szinte minden pillanatban történt valami hasonló, mint a könyvben, sőt, ha lehet, talán még lehetetlenebbek voltak nálunk a mindennapok.
Most, hogy újraolvastam, megértettem, mitől annyira könnyed: a felnőtt szereplők rendkívül nagyvonalúan és felülről nézik a kamasz gyerekek vergődéseit, csakúgy, mint a család környékén előforduló többi karaktert. Mintha a szülőknek nem lennének gondjaik, vagy legalábbis mindig akad legalább egyvalaki, aki felülemelkedik a nehézségeken, és kisimítja a gyűrődéseket.
Magáénak érezheti egy mai kamasz a regényt?
Szívesen lennék optimista és nagyvonalú, s mondanék igent, mivel a könyv lényegi elemei: a mikrovilág, az életkori problémák, a családi dinamikák egy mai gyerek számára is ismerősek lehetnek.
De valójában úgy vélem, hogy nem. A társadalom azóta nagyon megváltozott, és számos olyan részlet van a könyvben, amin egy mai gyerek fennakadhat.
Ilyenek például a kulturális szokások vagy a nyelvhasználat, illetve a tárgyi környezet és a kommunikációs csatornák, melyek gyakran a felmerülő problémák kezelésének (és megélésének) is egészen másfajta módjait hordozzák, mint ami egy mai gyerek számára ismerős lehet.
Összességében úgy gondolom, hogy esetleg egy igen gyakorlott (a szövegértéssel könnyen megbirkózó) olvasó gyerek számára lehet csemege egy ilyen könyv, mivel izgalmas lehetőség belelátni a szülei és nagyszülei gyerekkori mindennapjaiba. Ugyanakkor nem alkalmas beavató olvasmánynak, tehát nem jó arra, hogy egy keveset olvasó fiatal ezen keresztül váljék irodalomfogyasztóvá. Erre sokkal inkább megfelelnek a kortárs művek, mint ahogy az én gyerekkoromban ez a könyv volt friss és modern – éppen ez volt a varázsa.
Íróként tanult ebből/ezekből a könyvekből?
Íróként az ember minden könyvből (és minden másból is) tanul, kivéve persze, amit nem olvasott el. Nincs tudatos szinten, amit tanultam, de kizárt, hogy ne hatott volna rám, hiszen legalább hússzor elolvastam.
Több más könyvet is hozhattam volna a sorozatból, amely ugyancsak sokat jelentett nekem, és szintén hozzám tett valamit.
Ayhan Gökhan
Kemény Zsófi, Erdős Zsuzsanna, Csapody Kinga és Kalapos Éva Veronika válaszait ITT olvashatod el