A felnőtteknek szóló szövegekkel párhuzamosan írsz meséket, amelyek nem is a hagyományos értelemben vett mesék, erős hatással van rájuk a hozott költői tudás. Hogyan találtál rá a mesére mint műfajra, mi az, amit költőként csak a mesében tudsz megvalósítani?
Gyerekkoromban anyukám sokat mesélt nekem. Aztán a saját anyaságommal újra előjött ez a fajta szeretetnyelv. A Kinőtt szív vegyes műfajában (próza és líra határán) már benne volt, hogy mesét is írhatnék. Azt hiszem, a Rókamók és Círmacs szövegében sikerült a legjobb arányérzékkel megtalálnom líra és próza egyensúlyát. (A kötetről hamarosan megjelnik nálunk egy kritika is – a szerk.) A mesében azt szeretem, hogy játékosan és önfeledten gyúrhatok egy különleges világot, ami ugyanakkor az élet valódi részévé is válhat. Ez a kettősség nagyon szerethető a mesék világában. Komolyan venni a gyerekeket, de nem túl komolyan venni magamat.
Életedben kitüntetett figyelmet kap a tánc. Írás és tánc között van összefüggés?
Talán az őszinteség. A test nehezen tud csalni vagy elhazudni pillanatokat, folyamatokat. Ez a fajta egyezés és tisztaság érdekel a szövegben is. Az utóbbi gyerekem születése megint egy új testet adott, új formát. Ebben az új egyensúlyban a szövegeknek és a képeknek több terük lett, miközben harmadannyi időm jut az alkotásra. Sokszor eszembe jut Maria Otal, a híres butohtáncos, aki nyolcvanévesen is lenyűgözően táncolt. Békét kötni az idő és a test romlásával, ez a varázslat nagyon vonz.
A Holtak aranya, holdak ezüstje nagyon izgalmas vállalkozás, a lengyel–magyar kiadvány szövegeit és illusztrációit is te jegyzed. Hogyan állt össze a kötet, milyen válogatás előzte meg a történetek, mondák összegyűjtését? (Gesztelyi Hermina írását ITT olvashatjátok a könyvről.)
A férjem apai ágról lengyel, de csak egy kis versikét tud lengyelül. Régóta szerettem volna valahogy mélyebbre ásni ebbe a kultúrába. A gyerekeknek meséltünk párszor lovagokról és sárkányokról, izgalmas volt a közép-európai mondakörökön belüli egyezések és eltérések szálait közösen kibogozni. Aztán egy pályázat adott valódi lendületet és lehetőséget, hogy alaposabb munkába kezdhessek. Egy másik nyertes pályázatnak és a Cser Kiadónak hála, mindez végül könyvvé formálódhatott.
Kutatás közben kiválogattam a számomra érdekesebb mondákat. Párhuzamosan próbáltam haladni: hol rajzoltam, hol írtam. 2020 nem volt könnyű év, váratlan fordulatokkal lepett meg minket, így szűkös idővel kellett gazdálkodnom. Szerencsére sokat segített Darvasi Ferenc, Cser Judit és nem utolsó sorban Monika Jurczak, aki bámulatos gyorsasággal ültette át lengyelre a szövegeket.
A lengyel néphagyományban gyökerező történetekhez valamennyi magánmitológia is hozzáadódott, vagy szigorúan követted a mondákat, és csak egy-egy motívumot emeltél ki jobban, közelítettél meg másképp?
Hosszasan kutattam, bújtam az apósom régi könyveit, a nyelvi korlátok miatt egyes elemeket szavanként fordítgatva. Maguk a történetek is sokféleképpen vannak jelen, így próbáltam a lehető legnagyobb merítéssel dolgozni. A motívumokban gyakran elvesztem, mert annyira lírai képekre találtam, hogy napokig bontogattuk a gyerekeimmel, vajon milyen párhuzamokat találunk még a mondákban. A baziliszkusz volt a kedvencünk.
Ezért is alakult úgy, hogy nem akartam újraírni ezeket a legendákat, mert olyan gyönyörűek önmagukban. Inkább a szereplők bőre alá szerettem volna bújni. Mi van, ha az őshüllők nem akarták felfalni az embereket? Ami elsőre megfogott ezekben a mondákban, hogy sokszor a sztereotípiák ellen mennek. A farkas nem gonosz, hanem igazságot tesz…
A mag nem növényt hajt, hanem pusztulást okoz. Isten és az ördög ábrázolása is izgalmas, teológiailag is megérne egy kutatást, hogy a vallás miként formálta ezt a mondavilágot, amely gyökereiben inkább transzcendentális eredetű. Rokita, a kisördög például teljesen antropomorf alak, mint egy halandó, akinek vannak bűnei, de a lelke mélyén nem akar rosszat. Ezeket a gondolataimat vittem át a saját nyelvemre, a saját képi világomba, hátha így hozzá tudok adni az értelmezési horizonthoz egy újabb árnyalatot. Semmiképp sem átiratot szerettem volna. Az eddigi visszajelzésekben volt olyan, aki terápiás könyvnek nevezte a kötetet. Ennek nagyon örültem, mert szerettem volna egy igazán különleges képeskönyvet készíteni.
A történetek ismeretében számodra milyen kép, miféle benyomás bontakozik ki, mit üzennek ezek a mondák?
A Covid évében nekem ez a munka olykor megváltás volt, mert segített előhívni magamból az ösztönös álmodozót. Ugyanakkor arra is ráébresztett ez a mondavilág, hogy sohasem volt könnyebb élni, és csak rajtam múlik, miként kezelem az adott helyzetet. Ezekben a mondákban a nők a jobb sorsukért küzdenek, olykor feláldozva magukat. Az erdő láthatatlansága nagy kincs, de meg kell fizetni az árát. A férfiak cselszövés áldozatai, és az egerek felfalhatnak egy egész királyságot. A kapzsiság a legemberibb fogalom. Mintha az ember ugyanazon a létrán mászna fel és le, csak a táj és a kilátás változna közben.
A dolgok különleges együttállása, hogy mind a szövegek, mind az illusztrációk a te munkáid. Melyik volt előbb? A szöveg inspirálta az illusztrációt, vagy az illusztráció a szöveget?
A pályázatban a kép hangsúlyosabb volt, aztán a könyv kedvéért mindent újra megrajzoltam. Merész és kockázatos döntés volt, de szeretem, ha egy munkának tétje van. Ezért megpróbáltam egybefogni a folyamatot. Először a szövegek íve volt meg, közben rajzoltam, aztán írtam, utána kitaláltam a könyvtest tipográfiáját és felépítését. Minden jelentéssel bír a kötetben: a színek és a tipográfia is. A szövegeket előrébb vettük végül, így tudtunk időt nyerni Monikának a fordításra. Én meg közben tudtam a képekkel foglalkozni. Óramű pontossággal dolgoztunk. A legvégén pedig átszántottam az egészen, hogy összeérjenek a legapróbb motívumok, vonalak és szótagok is. Azt hiszem, akkor minden lengyel–magyar ördög és angyal egyszerre látogatott meg.
Tervezőgrafikusként nem sokszor adatik meg ekkora jutalomjáték, ezért próbáltam a mázsás kihívás alatt lubickolni is a feladatban.
A járvány elmúltával várható lengyelországi bemutató? Ha igen, hol, milyen közönség előtt? Izgulsz?
Óriási öröm, hogy lett egy lengyel társkiadónk, amely gyönyörű könyveket ad ki. Így a kötetnek lesz egy kinti otthona is. Az eddigi lengyel visszajelzések nagyon pozitívak, pedig izgultam, hogy mit fognak gondolni a könyvről. Még sosem jártam kint. Úgy terveztük, hogy az egész családdal megyünk majd, és végigjárjuk azokat a helyeket, amelyek fontosak a családfánk szempontjából. Talán egyszer megadatik. Monikával még sosem találkoztam személyesen, pedig olyan jó lenne már élőben is beszélgetni, vagy csak egyszerűen megölelni. Nagyon egymásra hangolódtunk, megszerettem őt.
„Szegény családból jövök, ahol anyukám varázslóként színezte át a nehéz pillanatokat. Ez mély emlék. Hogy a kikapcsolt villany és a költözés is egy játék lehet, máshogy nézel körbe” – nyilatkoztad néhány éve. Foglalkoztat, hogy a gyerekkori nélkülözésélményeidet gyerekek számára fogyasztható formában megírd? Mintha ez a terület nem lenne kellően kiaknázva a kortárs magyar gyerekirodalomban…
A nehéz témák a legfontosabbak. A vakság, a gyász, a betegség és a szegénység. Ugyanakkor piszok nehéz róluk jól írni. És akkor a könyvpiaci szempontokat még nem is vettük számításba. Két merészebb könyvtervem is van, amelyeket csiszolgatok, és várom, hogy kiforrjanak. Ebből az egyiknek most külföldön próbálok helyet találni.
A szegénység egy idővel változó fogalom, ami faként terebélyesedik, és egyre szerteágazóbb hajtásokat hoz. A mai kor gyerekeinek, azt hiszem, az érzelmi szegénység sokkal nagyobb lyukat váj az életén.
Szülőként mit gondolsz, a járvány változtathat a szülők szemléletmódján, hozzáállásán, hogy jobban értékeljék a gyerekeikkel töltött időt, a családot mint összetartó erőt? Nálad történt változás?
Nekünk óriási ajándék volt, hogy a legkisebb születése után ennyi időt együtt lehettünk, mert pont akkor kezdődött a karantén, amikor Olívia világra jött. Őrület is volt, hogy egy kis térben összehozzuk a gyermekágyas lábadozást, egy csecsemő igényeit, egy óvodás energiáját, egy online oktatással bajlódó kiskamaszt és egy napi 12 órában home office-ban dolgozó idejét. Csak a humor segített. Meg az állataink, amelyek rendszerint fittyet hánytak a meetingekre, és vagy ugattak, vagy elaludtak a gép előtt. Nagy próbatétel ez, és nem mindenkinek ugyanakkora.
A kamaszoknak hihetetlen nehéz lehet most, engedelmesen lázadni, motivációt találni a bizonytalanságban. Ez a mostani harmadik hullám pedig újabb kihívásokat hoz. A gyerekeknek nagy szükségük van arra, hogy erőt adjunk nekik. Igyekszem sokat nevetni, mesélni, beszélgetni velük.
Egyfajta háborús helyzetben élünk, és csak mi, felnőttek tudjuk kitakarni az egyre növekvő árnyakat az égboltról.
Ayhan Gökhan