Nemrég jelent meg Bojta színre lép című köteted. Miért éppen egy nyúl a gyereket megjelenítő főszereplő?
Pár évvel ezelőtt Pásztohy Panka bicikliző kis nyulához írtam egy mesét az Író Cimborák oldalra. Ez a mese lett a könyv kezdő története. Innen indult Bojta, aztán belépett néhány fejből mondott esti mesébe, amelyeket később lejegyeztem. Így lett ő a főszereplője a hullámvári meséknek.
A rövid mesékben állatok testesítik meg emberi helyzetek szereplőit. Állatok, szimbólumok által jobban megérthető az ember?
A gyerekek számára sok esetben könnyebb az út az őket körülvevő világhoz, történésekhez, bizonyos érzelmek megértéséhez, ha a mesék főszereplői állatok. Ettől függetlenül számomra az alkotói folyamat nem egy gondosan megtervezett, tudatos lépéssorozat. Ha valami eszembe jut, és tetszik, vázat készítek, egy-két fontosabb részletet pontosítok, attól kezdve pedig a történet alakítja önmagát.
Az ábrázolt miliő egy tengerparti kisváros hétköznapjait idézi, ahol többé-kevésbé békésen, egymást támogatva élnek a közösség tagjai. Ha jól érzékeltem, ezt nem Magyarországról mintáztad…
Ha akartam volna, sem mintázhattam volna Magyarországról, mert nem ott élünk. Nem tudom, milyen az, ha az ember családostul tagja egy ottani közösségnek. Leginkább olyanná formáltam a könyvben szereplő doboztornyot, mint amilyenben én is felnőttem a partiumi kisvárosban, Szilágycsehben, egymást segítő magyar és román szomszédokkal, akikre minden pillanatban a legnagyobb szeretettel gondolok. Bár nem tengerparti, de egy olyan közösség, ahová öröm volt tartozni, ahová az ember mindig visszavágyik, bárhová is sodorja az útja. Ehhez adódott az a vágyam, hogy egy ahhoz hasonló multikulturális környezetet építsek fel Bojta köré, amelyben jelenleg is élünk. Olyat, ahol a különböző kultúrákból érkező emberek jól megférnek egymás mellett.
A könyvben szerepel egy földikutya, ami Magyarországon veszélyeztetett állatfajnak számít, és apró odavetéssel a válás mint jelenség. Fontos, hogy ezek a témák, mint a veszélyeztetett állatok és az emberi kapcsolatokban bekövetkező krízisek, tragédiák, eljussanak a gyerekekhez? Nem túl kicsik hozzá? Vagy a problémákhoz soha nem lehetünk elég nagyok?
A Bojta színre lép egy sorozat első darabja, így több olyan bonyolultabb élethelyzet is felbukkan majd a későbbiekben, ami a gyerekek életében is bekövetkezhet. Pampam, a doboztoronyba költöző ormányosmedve-gyerek szülei elváltak, így a válás témája végig része lesz a sorozatnak. Az emberi kapcsolatokban bekövetkezett tragédiákról, a sorsfordító helyzetekről történő beszélgetések megkerülhetetlenek egy család életében, főleg akkor, ha a családban gyermekek is vannak. Bár tény, sokan nem szívesen beszélnek a nehézségekről, például a halálról, a gyászról. Minél több helyen, minél változatosabb formákban esik szó a személyes tragédiákról, a családban megélt nehéz pillanatokról, annál biztosabb, hogy szélesebb körben eljutnak azokhoz a szülőkhöz, akiknek fogódzó kell a problémás helyzetek kezeléséhez, és így könnyebben tudnak segíteni a gyermekeiknek, hogy feldolgozzák, megértsék a velük történteket. Ilyen fogódzók a gyermekkönyvek.
A nehéz élethelyzetekről akkor kell beszélni egy gyerekkel, amikor az ő életében bekövetkeznek, olyan formában, ahogy a korának, az érzelmi és értelmi szintjének megfelel. Elhallgatni, hazudni, halasztgatni minden esetben káros döntés.
A veszélyeztetett állatok kérdése pedig egyre sürgetőbb, mert naponta nő a számuk. Minél több szó esik a természetvédelemről, annál jobb. A földikutyára épp azért esett a választásom, mert veszélyeztetett, és azért is, mert nem tipikus bundás kis kedvenc. Ennek a választásnak valóban a figyelemfelkeltés a célja.
Feltűnt, hogy a fiatal állatszereplők milyen odaadással és szeretettel fordulnak az idősek, tehát a hagyomány és a múlt felé. Érzékeled, hogy ez a hozzáállás mostanában válságban van, vagyis a nemzedékek közti szakadék egyre jobban mélyül?
Szeretném azt hinni, hogy ez a mostani nehéz időszak inkább ráébreszt minket arra, milyen pótolhatatlanok az emberi kapcsolatok, az együtt töltött pillanatok, mennyi mindenen nem késő még változtatni. Én egy olyan világból indultam útnak, ahol a mai napig fontos az idősek tisztelete, a család, a hagyományok, a nyelv megtartó ereje, a kultúra, a közös ünneplés, a kapott értékek. Nekem nagyon szoros kapcsolatom volt az anyai nagyszüleimmel (apai nagymamámat sajnos nem ismerhettem, nagypapám pedig hároméves koromban hunyt el), meghatározó szerepet töltöttek be az életemben, ahogy a falu, ahol éltek, vagy a város, ahol nevelkedtem.
„Meddig képes megbújni bennünk a harag, Ulli bácsi? – Ameddig hellyel kínáljuk, Bojta. – Mák bácsi jó sokáig elszállásolta magában – mosolygott Bojta.” A kötet ehhez hasonló költőien filozofikus dolgokkal van tele. Érdemes ezeknél a pontoknál megállni, hogy beszélgessünk róluk a gyerekkel? Mi a tapasztalatod, hogyan fogadják?
Akkor és ott kell megállni, ahol és amikor a mesét hallgató gyerek vagy a felolvasó szülő erre igényt tart. Mi sokat kommunikáló család vagyunk, szeretjük kibeszélni magunkból a jót és a rosszat is, elidőzünk a minket foglalkoztató gondok, örömök felett.
Rászánjuk az időt egymás meghallgatására. A saját tapasztalatom az, hogy a gyerekek mindig rákérdeznek, visszatérnek az őket nyugtalanító, számukra fontos részekhez, és ezzel irányt is mutatnak, hogy miről meddig kell szót ejteni. Csak figyelni kell őket, és követni, amerre haladnának.
Hogyan látod, a hazai gyerekirodalom sikeresen felzárkózott a felnőttirodalom mellé, vagy továbbra is a mögötte kullogás mostoha szerepét osztották rá?
Nem érzem úgy, hogy az elmúlt évtizedben bármi változott volna a gyermekirodalom helyzetében vagy megítélésében. Úgy gondolom, még mindig a felnőttirodalom mögött kell rejtőznie, eléggé helytelenül.
Katalóniában élsz, rálátásod van az ottani gyerekirodalomra. Van, amiben előbbre járnak, amiben bátrabbak Magyarországhoz képest?
Kezdem azzal, amivel nem járnak előbbre: ez pedig a papírszínház. A Csimota Kiadónak köszönhetően mi, magyarok, dúskálunk a sok szépséges papírszínházmesében. Spanyolországban, bár sok helyen ismerik a műfajt – iskolákban, könyvtári előadások alkalmával itt-ott használják –, nem robbant még be a köztudatba, soha nem láttam papírszínházkeretet vagy -mesét könyvesboltban.
Amiben előttünk járnak, az az állandó kísérletezés. A kiadók nem riadnak vissza a nagyon újtól, a merész kifejezési formáktól sem, vagy attól, ha valami eladhatatlannak tűnik (ez nagyon jellemző például a Media Vaca könyvkiadóra). Fontos számukra a gondok kendőzetlen kimondása, az érzelmek, a tabutémák (mint a halál, a kirekesztettség, a sérült gyermekek mindennapi harcai, a gyermekbántalmazás, az alkoholizmus, az idegengyűlölet, a bevándorlás, az étkezési zavarok, az öngyilkosság stb.), a krízishelyzetek előtérbe helyezése, de előttünk járnak például a képkönyvekhez (silent book) való hozzáállásban is.
Míg Spanyolországban több évtizede nagy sikernek örvendenek ezek a könyvek, magyar nyelvi környezetben kevés az olyan könyv, ahol sok a kép, kevés a szöveg, vagy a szöveg nélküli, csak képekből álló kiadvány.
Gyermekkönyv vásárlásakor otthon még mindig az a legfontosabb szempont, hogy mennyi a szöveg egy könyvben, míg Spanyolországban épp az ellenkezője tapasztalható. Lényegesen több az olyan kiadvány, amelyben alig van szöveg, a hangsúly a képi világra kerül. Ezek a képkönyvek nem mindig korhatárosak, több nyelven jelentetik meg őket, és különböző méretekben is kaphatók (az Edelvives és a Kalandraka Kiadó kiadványai).
Ha csak egyetlen könyvet emelhetnél ki a Spanyolországban mostanában megjelent gyerekkönyvek közül, melyik lenne az, és miért?
Steve Tasane észt származású angol író ifjúsági könyve, a Yo soy I (angolul Child I címen adták ki 2018-ban). A Kalandraka Kiadónál jelent meg idén. A könyv egy menekülttáborban élő tízéves kisfiú naplóját mutatja be, aki több vele hasonló korú gyermekkel hozzátartozók, papírok nélkül éli a táborok nélkülöző, könyörtelen, minden emberi méltóságot sárba tipró életét. A történet azzal kezdődik, hogy július harmadika van, a menekülttábori sár száraz pora kering a levegőben, és a kisfiú, akit papírok hiányában (mert az igazi nevét így nem tudja bizonyítani) csak I-nek neveznek, azon tűnődik, vajon tényleg ma van-e a születésnapja. Megrázó, sokáig nem eresztő történet. Minden felnőttnek és kamasznak el kellene olvasnia.
Ayhan Gökhan
Illusztrációk: Bogdán Viki