A Fonóban üldögélve várom az anya-lánya kettőst, a bejáratot szuggerálva. A teret a próbaterem felől érkező délszláv népzene hangjai és a büféből áramló harcsapaprikás-illat tölti meg, mikor belibben Paár Julianna énekes, zeneterapeuta hatéves óvodás lányával. Blanka hátizsákjában ott a néptáncos ruhája, hóna alatt a plüsskutyája. Engem pedig gyanakodva méreget. Arra készülök, hogy a zenészként, alkotóként, terápiás szakemberként sokszor és sokféle módon megnyilatkozó Paár Julcsinak most elsődlegesen az édesanyai identitását szólaltassam meg – és ha sikerül, a lányát, Blankát is, aki kezdésként rögtön elszalad.
Blanka: Anya, köszönök Dezső bácsinak! (Fitos Dezső – a szerk.)
Julcsi: Idecsalogatom, amikor szükséged van rá az interjúhoz. Ő lassan enged közel magához új embereket, és kevésbé szeret verbálisan kapcsolódni hozzájuk. Valószínűleg ezért is találta meg a tánc. Persze az alkata is tökéletes ehhez, sokat jön-megy, mozog, minikoreográfiákat gyárt, otthon a családot is összerendezi különféle előadásokra. Nagyon kicsi korától fogva a mozgásban leli örömét, ez önkifejező eszköz lett számára, amit a néptánc segítségével egyre tudatosabban használ.
Miközben az édesanyja beszél, Blanka óvatosan közeledik hozzánk. Most már mindannyian kint vagyunk a Fonó udvarán, de mielőtt örülni kezdenék a megnyíló lehetőségnek, a kislány bejelenti:
Most ha megbocsátotok, akkor inkább fára mászok!
Julcsi: Akkor egy picit mássz fára, de utána visszavárunk.
Ez a mozgás is elég kifejező. Azon gondolkodtam közben, hogy a néptáncot választani a ti családotokban elég kézenfekvő volt, nem?
Ez nem családi kérdés, a néptánc tartalmazza azokat az alapvető mintákat, melyek a mozgásnyelvünk részei. Úgy gondolom, hogy ezzel jó kezdeni a tánccal való ismerkedést, de nyitott vagyok arra, hogy Blanka más műfajok irányába is elmozduljon. Hiszek benne, hogy sok mindennel kell találkoznia egy gyereknek ahhoz, hogy a saját önazonosságát, stílusát megtalálja.
Te kapcsolódsz ide, mind a Fonóhoz, mind a Fitos Dezső Társulathoz, számára ez biztos, hogy sokkal erősebb alap, mintha valami olyasmivel kínálnád meg, ami a te életednek nem ennyire szerves része.
A Balettintézet előtt is ott ülnék, ha arról lenne szó. A fiam tenorkürtöt fog tanulni a zeneiskolában, az sem tipikus népi hangszer. A terapeutai attitűdömből is adódik az a szemlélet, hogy a zenének, a művészeteknek segíteniük kell a bennünk lévő tartalmak kicsatornázását, ez nem feltétlenül tud egy műfajban megvalósulni. Nálunk mindenki azt tanul, amiben kedvét leli.
Figyelem a fán macskaügyességgel mászó kislányt, aki (tőlem) biztos távolból ugyan, de szemmel tartja az anyukáját, nézi a mozdulatait, rezdüléseit is.
Julcsi: Blanka lassabban alakítja ki az emberi kapcsolatait, ami inkább az apukájától örökölt jellemvonás. Van ebben egy egészséges egyensúlyra törekvés a családon belül. Aki adott esetben túlzottan sok mindent szeretne verbalizálni, annak nehezebb megtalálnia a csöndeket, vagy azt, hogy más módokon is kapcsolódjon akár a párkapcsolatában, akár a szülő–gyerek-kapcsolatában. Aki nehezebben nyílik meg szavakkal, az pedig tanulja verbalizálni az érzéseit. Ezt életet tápláló oda-vissza áramlásnak látom négyünk között a szűk családban. A férjem, a fiam, a lányom és én – közös lüktetésben formálódunk.
Kitől tanultál többet?
Volt egy képem magamról az anyaság előtt, ami az engem ért ingerekből, impulzusokból szövetelődött össze. Ahogy anya lettem, élesebbek lettek a személyiségem, a tűrőképességem határai, rettenve szembesültem a mélységeim addig ismeretlen árnyoldalaival, de így láttam meg új távlatokat is.
Blankához: Leveheted a pulóveredet.
Egyértelműen Blanka volt az, aki több mindenre tanított meg születésétől fogva, a mai napig. Erősebben tükröz engem. Anyaként a fiamhoz való kapcsolódást egyszerűbbnek láttam. Blanka nála két évvel később érkezett, új női minőséget hozva az életünkbe.
Ahogy egy kislánynak is az anyukája lettem, a női identitásom fűszereződött jobban. A születési családomban nagyon erőteljes a női jelenlét, az édesanyám, a nagyanyám, a dédanyáim – az a kapcsolódás is megvan a generációk között, hogy mindenki ugyanazt a nevet viselte. Én már csak második névként kaptam az Erzsébetet, de sok-sok generációval fölöttem anyai ágon minden nőt így hívtak.
Blanka névválasztásánál én letettem ezt az Erzsébetséget.
Ez szép keretet is ad a történetünknek. A mi külön történetünknek, mert vannak azért a generációkon átívelő nehéz motívumok is.
A kislányom ezt is megmutatta nekem, hogy az új szerepemben egyszerre könnyű és nehéz kapcsolódni nőként a nőhöz. Blanka puszta léte sokat tanított a saját anyukámmal és nagymamámmal való kapcsolatomra nézve is. Sokkal megértőbb, belátóbb, türelmesebb lettem. Blanka működésén keresztül sok olyan jellemvonást megértettem, ami bennem is ott van, és amelyeket a felmenőim felé is meg kellett értenem és elfogadnom.
Jól hallom a kiengesztelődés hangjait?
Biztosan. De az az érdekes a transzgenerációs kapcsolódásokban, hogy nem feltétlenül az én személyes kiengesztelődésemet hallod, hanem az elődeim egymáshoz szorulásait vagy csiszolódási fázisait viszi máshogyan tovább az idő.
Neked matriarchális családod volt, vagy csak erős nők voltak benne?
Nem volt matriarchális család, de az én életemben különösen jelentős szerepük van a női felmenőimnek. Anyai ágon a név, a külső, a belső azonosságok miatt egyértelműbb, de az apai oldal példaadása előttem ugyanilyen erős.
Tudatosan néztél szembe a családi kapcsolataiddal?
Ahhoz, hogy újra tudjam keretezni önmagam, szükségem volt egy plasztikus rátekintésre. Anyukámmal ez közös önismereti munkánk volt, ahogy ránéztünk az őseinkre. Emellett a zeneterapeutává képződésemet kísérte és támogatta egy erős és intenzív önismereti munka. A saját életszálam bogozásában egyre-másra akadtam bele valamibe, ami szorosan a családunk múltjához kapcsolódott. Voltaképpen ez a folyamat érlelt anyává a szó szoros értelemben is, hiszen a zeneterápiás szakdolgozatomat már az újszülött fiam mellől mentem megvédeni.
Másodjára ezzel a tudatossággal léphettem az anyaságba.
Benne ragadt a gondolataimban az „Erzsébetség letétele”. Volt ennek a családodban negatív visszhangja?
A megelőző generációknak sokkal kevesebb eszközük és lehetőségük volt fiatalságukban az önismeretre, Anyukám mégis ösztönösen önreflektív ember, sokat beszélgettem vele – nem konkrétan az „Erzsébetség letételéről”, hanem arról, hogy ha lettek volna lehetőségei, akkor hogyan írta volna át azt a forgatókönyvet, ami neki adatott.
Amikor megtudtam, hogy kislánnyal vagyok várandós, számomra egyértelmű volt, hogy akár egy ilyen szimbolikus dologban, de én is lehetőséget kapok a családi motívumok újrarendezésére.
Nincs műanyag kiválasztottságtudatom, inkább a generációkon keresztül összegyűlő ki nem futtatott vágyak, meg nem élt események segítettek oda, hogy meg tudjam lépni, ami az elődeimnek természetszerűleg esetleg eszébe sem juthatott.
Ehhez tudnod kellett a felmenőid ki nem mondott vágyait.
Igen. Ez az egyik, amit továbbviszek: a feltétlen őszinteség a szülő–gyerek-kapcsolatban.
Blanka lányod nem is annyira verbális, és hatévesen még nem is nagyon tudatos. Az ő legmélyebb vágyaihoz hogyan tudsz kapcsolódni?
Lehet, hogy nem annyira tudatos, de fontos, hogy kimondjam: ő is a maga teljességében éli meg a világot, mint minden gyerek, akár kéthetes, akár hat-, akár tizenkét éves. A teljesség kortól független dolog, csak egyre összetettebb világkép alakul a vágyak köré. Szerintem ez az egyik legnagyobb szülői kihívás: felületet adni a gyerekem vágyainak, még akkor is, ha azok eltérnek az enyéimtől. Főként akkor, ha eltérnek az enyéimtől.
Blanka közben mellénk húzódott, nem rám néz, az anyukáját figyeli.
Van, amitől tartasz, Julcsi?
Bevallom, kicsit félek a kamaszkortól.
Nagyon szeretem, ahogy nézitek egymást.
Van egy állandó ismerkedés a kapcsolatunkban. Ami már csak azért is szép, mert ezzel együtt az első pillanattól kezdve ott az erős összetartozás, a cinkosság érzése.
Blanka: Micsoda? (nagy nevetés)
Julcsi: De érzem, hogy feladjuk egymásnak a leckét. Nekem a várandósság is komoly lecke volt. Keresgéltem, hogy számomra mit jelent az új testbe megérkezni. Próbára tett a saját külső-belső változásom. Nem volt rossz folyamat, de nagyon sokat dolgoztam vele.
Zenész, nő és feleség voltál, és ha jól számolom, született egyszerre három új identitásod. Anya lettél, mellette zeneterapeuta, és közben lezártál egy női családtörténeti szakaszt.
Összességében jött létre egy új minőség, amelyben nem szétválaszthatók a szerepek, hanem hatnak egymásra. Attól tudok igazán hiteles színpadi és alkotó ember lenni, hogy anya és zeneterapeuta vagyok, attól tudok igazán hiteles és érzékeny zeneterapeuta lenni, mert előadóként és anyaként is hordozom az attitűdömben ezeket az elemeket, és azért is tudok jó anya lenni, mert megadatik nekem, hogy színpadi emberként, alkotóként és terapeutaként is működjek. A várandósság egyértelműen szelektálta az „előző életemet”. El kellett engedni zenekarokat például, de új távlatok is nyíltak.
A családi foglalkozásaidra gondolsz?
Nemcsak ezekre, bár elkezdtem saját módszert kidolgozni a gyerekek zenei nevelésére élő zenével, zeneterápiás elemekkel, egyben azt is vizsgálva, hogyan hat ez vissza az anya–gyermek-kapcsolatra.
Rögtön magad lehettél a tesztközönséged is.
Kísérletező ember vagyok – egyébként ezt viszontlátom Blankában. Többek közt a módszertani kísérletezéseket sem tartom tévedésnek – egyébként más útkeresést sem. Egy kirándulás során is kanyarog az ember.
Soha nem volt célom, hogy egy habos-babos, mézes-mázos Paár Julcsi képet alakítsak ki magamról. Szeretek emberi maradni, márpedig ami emberi, az hibákkal teli, az anyaság fokozottan ilyen. Az emberi tökéletlenségek teszik hitelessé a kapcsolatokat is, meg magát az egész anyaságot.
Változott az alkotói attitűdöd, vagy mindig megengedő voltál magaddal szemben?
A gyerekek születésével együtt tört elő belőlem erősen és zsigeri szinten az alkotási vágy, ami addig nem volt rám jellemző. Addig is tíznél több lemezem született, de önálló zenei anyaggal nem álltam elő. Tehát a gyerekek hozták és szilárdították meg bennem azt az identitást, hogy az előtörő sok-sok ötletet, élményt és saját zenei gondolatot lemezformába öntsem. Így született a Kerekerdő, a Kerekutca, és most így születik a Rókatánc. Ha nem vagyok anya, akkor ezek az anyagok nincsenek.
Ezeket otthon kezdted mesélni a gyerekeidnek?
Nem A muzsika hangját kell elképzelni a Bognár család hétköznapjaiban.
Jellemzően nem énekelgetek a gyerekeimnek egy szál gitárral a mezőn, hanem éljük a normális szürke hétköznapjainkat – de ezeket átszövi a játék, a mindennapos mesélés, az éneklés. Vallom, hogy érdemes minél játékosabban élni, de ez nem azt jelenti, hogy mindenen bolondozunk.
A hétköznapi játéknak is vannak kifejezetten drámai fordulatai, mélypontjai és magaslatai is, ahogy a színházban és zenében egyaránt. A hétköznapjaink játékosságából álltak össze az eddigi meselemezek anyagai, de nem teljesen úgy, hogy ezeket meséltem.
Figyelted, hogyan reagálnak a gyerekeid egy-egy karakterre, dallamra, és szelektáltál?
Nem akartam folyamatosan monitorozni a gyerekeimet, az borzasztó lenne. Inkább úgy fogalmaznék, hogy érzékeny voltam és vagyok arra, amiket ők beolvasztanak a játékaikba.
Blanka friss horzsolással jön az anyukája vigasztaló jelenlétébe. Engem így még nehezebben enged be a világába. Kivételesen most táncolni sem áll be.
Most nem akarok táncolni, mert a botos táncban csak fiúk szerepelnek. Kedden és csütörtökön jövök ide egyébként.
El tudnád képzelni anyát madárnak? – próbálkozom újra a jégtöréssel a kis sebesültnél.
Nem.
Virágnak?
Nem.
Akkor minek tudnád elképzelni?
Anyának!
Julcsi segít ki a növekvő bajból a kérdésével:
Na, jó, de ha mind a ketten ugyanolyan állatok lennénk, akkor mik lennénk?
Blanka: Párducok. Vagy inkább lovak. Anya fehér kanca, és én is, Apa és Buda barna pejlovak.
Van kedvenc meséd? – tapogatózom újra a lovak sikere után.
Blanka: A kis Nicolas és az Állat KávéZoo.
Julcsi: Ezeket olvastuk utoljára.
Szerinted milyen a jó mese, Julcsi? – A visszapattant kérdéseim zavarában még Blanka nevét is eltévesztem.
Látod, annyira együtt látlak benneteket, hogy anya nevén szólítalak. Előfordult már ilyen, hogy valaki összekevert anyával?
Igen. Gyingyi, a nagymamám.
Julcsi: Ő az én anyukám, a fiam, Buda nevezte el így.
A beszélgetés végén így visszaérkeztünk a női felmenőkhöz, a nevekhez, az elkülönülésben és összetartozásban az anyák és lányok dinamikájának erős és kikerülhetetlen lüktetéséhez.
Utánanéztem egyébként, a Julianna név jelentése ragyogó – a Blanka jelentése ezt viszi tovább: fényes, ragyogó, tiszta.
Blanka nem vette fel a kedvemért a néptáncos szoknyáját sem, ahogyan tündöklő zöld szemének szigorúsága sem engedett, talán csak kíváncsisággá enyhült a beszélgetés alatt, mikor a közeledés–távolodás állandó dinamikájában hol odaült az anyukája ölébe, hol távolabbról szemlélte – de mindvégig vele volt.
Julcsi koncentrált jelenléte a beszélgetésünkben megengedte, hogy anyai szívének multifokális lencséin keresztül végig Blankát nézve az ő rezdüléseire is folyton reagáljon.
Parti Judit
Portréfotók: Bach Máté/ PKÜ/IGYIC