Fotó: Szöllősi Mátyás
Vissza
  • 2020.05.15
  • Ayhan Gökhan

„Akibe nem építik bele a felnőttek az előítéletet, abban nem lesz”

Kiss Judit Ágnessel Ayhan Gökhan beszélgetett.

 

Jelentős felnőtt szépirodalmi munkásságod után milyen indíttatásból kezdtél el mesével, gyerekverssel foglalkozni?

Teljesen hétköznapi történet: született egy gyerekem, és a mindennapjaink történeteit szerettem volna leírni. Korábban jelent már meg gyerekvers-kötetem, Lackfi János biztatására kezdtem ilyesmit is írni, de azok a saját gyerekkori énemnek szóltak, és jó részüket felnőtt szövegként is lehetett olvasni. Így a Szörnyszomszéd is az akkori kiadómnál, az Európánál jelent meg, nem gyerekirodalommal foglalkozó kiadónál. A Babaróka-mesék már egy anya-gyerek kapcsolatról szólnak, ahol én nyilván sokkal inkább Mamaróka vagyok.

Kiss Judit Ágnes-01
Fotó: Pagony – Illusztráció: Egri Mónika

 A felnőtt szövegeknél bevált ötletek, technikai megoldások hasznosultak ebben a műfajban?

Nem elválasztható az a mód, ahogy felnőtteknek vagy gyerekeknek írok. Ahogy az sem, hogy éppen verset vagy prózát. A költői nyelv nagyon erősen visszhangzik bármilyen prózai munkámban. Az az egy biztos: nem engedhetek meg magamnak nyelvi pongyolaságot, hibás mondatot csak azért, „mert a gyerekeknek mindegy”. Szóval a nyelvi igényesség biztos, hogy a gyerekkönyveimben is hasznosul.

A nemrégiben megjelent Babaróka esti meséi című mesekönyvben ismét találkozhatunk Babarókával, kicsit más felállásban, itt most esti mese-történeteket olvashatunk gombák főszereplésével. A gomba nagyon misztikus, mesebeli lény, többféle képességgel, míg az egyik tápláló lehet, addig a másik hallucinációt okozhat, sőt meg is ölhet. Honnan jött az ötlet, hogy gombákat szerepeltess a könyvben?

Bevallom, ez az ötlet sem tőlem származik, hanem a gyerekemtől. Egy időben azt követelte, hogy meséljek neki a gombákról. Hetekig. Egészen érdekes meséket rögtönöztem, így arra gondoltam, ezek is megérnek egy misét. Abból, hogy én mondtam neki esténként, egyenesen következett, hogy Mamaróka is mondhatja őket Babarókának, és ezzel tovább épülhet az a miniuniverzum, amelyben a rókacsaládon keresztül tudok mesélni arról, milyen örömök és nehézségek adódnak egy szülő-gyerek kapcsolatban.

„A tojás alakú gombához senki sem akart közel hajolni, senki sem akart vele beszélgetni. Inkább gúnyolták vagy féltek tőle. Aki nem tojásnak nézte, az is biztos volt benne, hogy mérges” – írod. Hogy látod, a felnőttekben kialakult, mássággal szembeni előítéletek lebontása a gyerekek esetén könnyebb? Létezhet-e erre bevált, követendő stratégia?

Akibe nem építik bele a felnőttek az előítéletet, abban nem lesz. A lányom családi napközibe járt, ahol volt román, és afrikai származású gyerek. A lányom megállapította, hogy az egyikkel más nyelven beszél a gondozó, a másiknak pedig barna a bőre. Ugyanígy elfogadható számára, hogy a lányok vagy lányokba, vagy fiúkba lesznek szerelmesek. Biztos, hogy a másság zavarba hoz, megriaszt eleinte. Emlékszem, amikor a lovam először látott shetlandi pónit, körülbelül térdig érő törpelovat. Iszonyatosan félt tőlük, nem tudta, mi az: nem kutya, nem ló. Aztán megszokta. Szerintem természetes, hogy a gyerek rácsodálkozik a kerekesszékesre, az érzékszervi vagy értelmi sérültre, ha nem születésétől fogva találkozik ilyen emberekkel. De ha azt látja, hogy ez a „másság” nem bánt, akkor nem fogja taszítani. Gyerekkorban ez is könnyebb, mint minden tanulás, hiszen az agy plasztikus. Később sokkal nehezebb lebontani ezeket az előítéleteket. Mivel a társadalmunk megnehezíti a mássággal élők jelenlétét, szerintem fontos, hogy gyerekkorban találkozzanak velük, az ő problémáikkal. Egy barátnőmnek végtaghiányos az egyik gyereke. Az ő egyesületükkel beszéltünk arról, mennyire fontos volna egy könyv, amelynek végtaghiányos gyerek a hőse. Tervezem is velük egy ilyen mese megírását.

Ugyanennek a mesének a végén megjelenik a Gombász, aki nagyon megörül a kis gombának, majd azzal a szándékkal teszi a kosarába, hogy otthon megegye. Ez a lezárás nem rémisztheti meg a gyerekeket? Vagy az „étek leszünk egy hatalmas/halász asztalán” feloldó, misztikus vigasza jelenik meg a jelenetben?

A fenyőfákról csillogó szemmel mondjuk, hogy karácsonyfák lesznek. Nem tesszük hozzá, hogy ez a halálukat jelenti. Miért ne lehetne egy gomba számára életcél, hogy megegyék? Egyébként is, mi van, ha a gombatelep az élőlény, és a gomba csak a része? Túl a találgatásokon, azt hiszem, a gyerekeknek a mesékben felbukkanó halállal semmi bajuk. Ha a népmeséket nézzük, a Világszép nádszálkisasszony két nővére szomjan hal, mielőtt a harmadiknál a legény előre gondolkodik. Pedig ők emberek. Sőt, a legtöbb mese a szülő halálával kezdődik. Valószínűleg ez a halálfélelemben szenvedő kor gondolja úgy, hogy a gyereket megrémíti, ha a mesében halál van. Számomra sokkal taszítóbb volt már gyerekként a szándékos bántás, fájdalomokozás, ami annyira vicces a Tom és Jerry, a Nu, pagagyí, a Csőrike, vagy a Kengyelfutó gyalogkakukk nézőinek.

Kiss Judit Ágnes-03
Fotó: Pagony – Illusztráció: Egri Mónika

„Szegény gyilkos galóca, ha mérgesnek született is, rettentően elszomorodott, mert jó szíve volt. Ő nem akart senkit megölni. Elhatározta, hogy mindenkit figyelmeztet a veszélyre” – olvassuk A gyilkos galóca című mesében. Nagyon jól átjön a szimbólumokon keresztül a szándék, hogy a gyerekek nézzenek a dolgok mögé, ne elégedjenek meg a felszíni benyomásokkal. A fogyasztói társadalom, a társadalmi berendezkedés pont az ellenkezőjére ösztönöz, nem reménytelen-e a küzdelem, hogy mindezektől megóvjuk a gyerekeket, akik aztán úgyis ebben a világban nőnek fel?

Ebben a mesében a kérdés vezetett: milyen lehet gyilkos galócának lenni? Ha természetesnek veszem, hogy megölök mindenkit, aki eszik belőlem, akkor kifejezetten kellemes. Szólhat bosszúról, elégtételről: „Ha megeszel, bele is döglesz!”, de a gyilkos galócák közt annak nehéz, aki nem akar gyilkolni. Akkor lép fel a konfliktus, ha nem akarsz sodródni, ha nem vonsz vállat azzal: „Sajnálom, ilyennek születtem.” Nem gyilkosnak lenni nehéz, hanem másnak. Mérges gombák közt gyógygombának. A gyilkosok között nem gyilkosnak. Ahogy Süsü, az egyfejű sárkány legnagyobb bűne is, hogy ápolja az ellenséget.

Előző mesekönyveidben eszményi anyakép helyett egy nagyon XXI. századi, rengeteg kihívással szembesülő Mamarókát kapunk, aki elfáradhat, hibázhat, tévedhet. Egy anya elfáradhat, hibázhat, tévedhet?

Amennyiben nem ő az Anyaistennő, nem is tehet mást.

„Nem lesz valaki jobb ember, érettebb személyiség pusztán attól, hogy van egy gyereke.”

Sőt, a gyerek jelenléte csak felnagyítja a rossz tulajdonságainkat: nekem például a türelmetlenséget, a szétszórtságot, a következetlenséget. Mintha az ő fényében jobban látszana a bennem lévő kosz. Máskor a saját el nem fogadott, rossznak ítélt tulajdonságaimat látom benne karikírozva. És jaj annak a gyereknek, ha nekem nincs elég önismeretem! Mert rajta fogom megbosszulni mindazt, amit magamnak nem tudok megbocsátani. Szóval az anyaságra egyetlen felkészítő módszer van: az önismeret. A gyerek élete első éveiben hibátlannak, tökéletesnek, mindenhatónak lát. De én csak nem láthatom magamat vagy egy másik ember egy három-négy éves szemével! Mert később már az a szülőbálvány azért összetörik. Ugyanakkor a szülőséget (főleg az anyaságot) még mindig – bár szerencsére egyre kevésbé – hajlamosak vagyunk bálványozni. Vagy a problémákat a gyerekre kenni. Mert rendetlen, mert hisztizik, mert nem fogad szót. Pedig csak az a helyzet, hogy evolúciósan nem normális a kisgyerekes anyák izolációja, nem normális, hogy nem nagycsalád gondoz egy gyereket. Megküzdünk vele, de senki ne kívánja, hogy jól érezzük benne magunkat. Ettől még nagyon szeretjük a gyerekeinket, és rengeteg örömünk van bennük. De nem kizárólag szülők vagyunk. Legtöbbször dolgozó, felnőtt férfiak és nők, akik nem a szülőség oltárán akarják feláldozni magukat, hanem együtt élni a gyerekeikkel.

Jó, ha hamar szakítunk a szülőről, családról gondolt romantikus ábrándjainkkal, s helyébe a hús-vér valóságot helyezzük? Nem kelt sokkoló hatást a felismerés?

Nagyon remélem, hogy senkinek nincsenek romantikus ábrándjai. Legfeljebb annak, akinek nem voltak szülei. Mindenki látja, hogy „meztelen a király”. A legszörnyűbb, amit szülő elkövethet, hogy tökéletesnek, tévedhetetlennek kiáltja ki magát, és elvárja, hogy a gyerek annak lássa őt. Mintha nem akarná engedni, hogy felnőjön. A gyerek szereti a szülőt, és sok mindent megbocsát. A hazugságot a legnehezebben. Megtörténhet, hogy a szülő megüti a gyereket. De ha ezt úgy állítja be, hogy „Te tehetsz róla, mert feldühítettél!”, vagy pláne „A te érdekedben tettem!”, akkor bűnt követ el.

„Ha képes azt mondani: „Elvesztettem a fejem”, akkor a gyerek – és a kapcsolat – kevésbé sérül.”

Még mindig borzasztóan sok családban természetes, hogy megütik a gyereket. Az a nevelés része. És nagyon kevés szülő képes bocsánatot kérni a gyerekétől. Pedig ezzel a legfontosabb dolgot tanítja: a kapcsolatokban vannak hibák, sérülések, és lehet rajtuk javítani. Ha már kicsi korukban megtanulnák a gyerekeink a bocsánatkérést és a megbocsátást, egészségesebb társadalmat teremthetnénk.

Mit gondolsz, a csodára, a misztikusra való hajlam meddig tartható fenn egészségesen, s aki teljesen lemond róla, felnőtt élete egy-egy válságos, megoldásra váró pillanatában nem a mesékben alkalmazott csoda hiányától szenved-e, talál nehezebben kiutat?

Szerintem egy életen keresztül. Erről szól a hit. De erről szól a művészet is. Bakonybélen a Szentkútnál áll egy feszület ezzel a felirattal: „Hinni jobb”. Lehet hit nélkül, csodavárás nélkül, misztikum nélkül élni. De máshogy jobb. Aki nem nyitott a természetfölöttire, a csodára, annak mintha eggyel kevesebb érzékszerve lenne. Lélektani szempontból mindegy, hogy valaki a sámánhit, a kereszténység, vagy akár az olcsó ezotéria nyelvével magyarázza el, fordítja le magának a természetfölöttit, a lényeg az, hogy legyenek szavai rá.

A kortárs gyerekirodalomban járatlan szülőknek mit tanácsolsz, hogyan válasszák ki a legmegfelelőbb mesekönyvet, védjék ki a kiadói marketinggel megtámogatott, gyengébb minőségű kiadványokat?

Vannak olyan kiadók, amelyekben lehet bízni, hogy minőséget adnak az olvasóközönségnek. Nyilván vannak szerzők is, akik már beírták magukat a gyerek- és ifjúsági irodalomba. A klasszikusok közül Lázár Ervin, Csukás István, vagy a klasszikusnak számító Marék Veronika neve védjegy. De azzá vált Berg Judit, Dániel András, Kiss Ottó, vagy a felnőtteknek is író Lackfi János, Varró Dani, Szabó T. Anna, Tóth Kriszta, Molnár Krisztina Rita is.

Mi lesz a következő könyved?

A Babaróka-történetek legújabb része már az illusztrátornál van…

Ayhan Gökhan

 

 

további Interjúk

„Olyan gyermek- és ifjúsági képregényeket szeretnék kiadni, amelyeknek komoly az irodalmi értéke”

Poós Zoltán interjúja Lakatos Istvánnal.

Tovább
Hogyan lesz valaki gyerekkönyvszerkesztő?

Körkérdésünkben elsőként Kovács Eszter, a Pagony főszerkesztője mesél munkájáról.

Tovább
Könyvmisszionárius a közösség szolgálatában

Parti Judit beszélgetett Czakó Rékával, a Neveljünk olvasókat!-csoport alapítójával.

Tovább