Fotó: Tóth Zsófia
Vissza
  • 2021.05.12
  • Ayhan Gökhan

Addig kell egymásra figyelnünk, ameddig itt vagyunk

Molnár Krisztina Rita írót, költőt Sálmese című kötetéről és a család fontosságáról Ayhan Gökhan kérdezte.

Sálmese című kötete megszületésében fontos szerepet játszott az illusztráció. Hogyan jött létre ez a kötet?

A Sálmese több szempontból érdekes keletkezésű mesekönyv. Egyfelől ez az egyetlen könyvem, amelyikben a képek nem a szöveg illusztrációi, hiszen Bogdán Viki illusztrátor a montázzsal gazdagított akvarellek egy részét jóval előbb festette meg, minthogy megismerkedtünk volna. Az ő fejében bontakozott ki egy történet az unokák és a nagyszülők viszonyáról, és ezt képekben kezdte elmesélni, de mivel ő nem író, megkeresett, és megkérdezte, volna-e kedvem megírni a képekhez a szöveget.

Tehát ez olyan könyv, ahol bizonyos mértékig a szöveg követi a képek gondolatmenetét és hangulatát, tulajdonképpen illusztrálja a képeket.

Persze nem egészen, mert végül én is továbbkanyarítottam a történetet, szerettem volna, ha a nagypapa is a nagymamához hasonlóan hangsúlyos szereplő a könyvben, és innentől elég szoros összhangban dolgoztunk tovább együtt Bogdán Vikivel. Mindez ráadásul meglehetősen régen, 2012 karácsonyán kezdődött.

Azért mondtam azonnal igent a kérésre, mert számomra – akárcsak Viki számára –,  rendkívül meghatározó volt a nagyszüleimmel való kapcsolatom, és talán nem esik elég szó a történetekben a nagyszülőkről, pedig nagyon fontos az, amit ez a generáció tud adni a gyerekeknek. Végül mindkettőnket másfelé tereltek az egyéb munkák, míg aztán 2019 végére eljutottunk odáig, hogy megjelenhetett a könyv. Ehhez Vikinek még el kellett készítenie néhány képet, ami azért is volt számára komoly kihívás, mert szakmai értelemben ő már túljutott ezen a korszakán, és azóta egészen más technikával dolgozik. Tehát vissza kellett térnie egy korábbi stílusához, hogy egységes maradjon a képanyag – ami szerintem nagyon jól sikerült.

Molnar Krisztina Rita Sálmese Gökhan-01

A szöveg nagyon lebegős, mintha álom és valóság között mozogna. Könnyű volt rátalálnia erre a hangra, gyerekbeszélőn keresztül szólítani meg világot és a valóságot valóságot?

Azt hiszem, igen. Bogdán Viki képeinek hallható hangja volt ez, és nem volt nehéz rezonálnom vele, mivel ez a hang, a kicsit szaggatott, magányos belső elmélkedés és ábrándozás hangja ismerős nekem a saját gyerekkoromból. Bár a könyv kislánynarrátorával szemben én nagycsaládban nőttem fel, de sokat voltam egyedül, mert szerettem magamban lenni és mindenfélén töprengeni.

A könyv kiemelt szereplője a nagymama. Az ön életében mit jelentettek a nagyszülők? Mi az az egész életünkön végigkísérő tudás, amely a nagymamákhoz és a nagypapákhoz köthető, az ő birtokukban van?

Mindkét nagymamámmal szoros volt a kapcsolatom, mert olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindkettő sokáig jelen volt az életemben. Egész másféle karakterek voltak és másféle női mintákat közvetítettek számomra, de a nagyszüleimnél töltött idő – mert ehhez a térhez a nagypapáim is hozzátartoztak – , feltétel nélküli biztonságot és harmóniát jelentett, a békés oldottság paradicsomi lehetőségét. Ennek a személyiségükön kívül nyilván oka volt az is, hogy a velük töltött idők – hétvégék és vakációk – , kívül estek a mindennapokon. Azt hiszem, annak ellenére, hogy másféle hagyományokból érkeztek, közös volt bennük, hogy az elvárásaik teljesíthetők voltak – például az ember rendben tartja a környezetét, vagy segít leszedni az asztalt ebéd után. Ugyanígy a morális alapvetéseik is egyszerűek, de következetesek voltak, mondjuk, hogy nem hazudunk vagy nem bántjuk a másikat. Ezen kívül viszont elképesztő szabadságot kaptunk náluk a testvéreimmel és az unokatestvéreimmel együtt. Utólag például meglep, hogy mennyire bíztak bennünk, például amikor tízéves koromtól egy kis palóc faluban dolgozó orvos nagyapáméknál elengedtek bennünket a falubeli gyerekekkel a patakra gátat építeni vagy az erdőbe gombászni. És ez a bizalom annyira erős volt, hogy többé-kevésbé nem is éltünk vele vissza.

„Ezen kívül nagyon fontosak számomra  a nagyszüleimmel folytatott beszélgetések. Nem szűnő izgalommal és elképedéssel hallgattam a XX. század általuk személyesen átélt borzalmairól szóló hihetetlen történeteket. Ezek egy részéről írtam is már, illetve a most készülő Gombosdoboz című regényben is szerepel majd közülük jónéhány.

Gyakran hangoztatott probléma a generációk közt mélyülő szakadék. Ön szerint ez milyen veszélyeket hordoz magában, miért fontos, hogy a fiatalok érdeklődéssel forduljanak a szüleik és a nagyszüleik felé?

Sálmese-02

Kurt Vonnegut szerint az egyetlen működőképes életforma a nagycsalád. Szerinte az emberi együttélés minden más konstrukciója rendkívül törékeny. A Hazátlan ember című utolsó esszékötetében azt írja, hogy ha varázsereje lenne, minden embert navahó indiánná vagy Kennedyvé varázsolna, hogy nagycsaládban élhessen. Annyira örültem ennek a gondolatnak, mert egészen egyet tudtam vele érteni. Amikor például arról ír, hogy egy nagycsaládban, amikor megszületik egy kisbaba, annyi ember örül neki, hogy ez az öröm egy életen át kitart. Mivel én is egy népes családban voltam gyerek – és fontos kitétel, hogy a népes család, azaz a klán nem azt jelenti, hogy minden egyes tagja hibátlan, hogy nincsenek köztük konfliktusok és végtelen számú nézeteltérések –, átélhettem ezt, ahogy azt is, hogy a nagycsaládnak minimum három, de inkább négy generációja látja egymást rendszeresen.

„Ha az ember életének része, hogy látja a nála fiatalabbakat és a nála idősebbeket is, az emberi életszakaszokat is sokkal kevésbé tragikusan fogadja, jóval természetesebb az öregedés ténye, ahogy az is, hogy az idősebbek át tudják adni a tapasztalataikat a fiatalabbaknak.

 

Nemcsak a nagyszülők, de például a nagyobb unokatestvérek a kisebbeknek. Ha ezek a természetes kapcsolatok nincsenek jelen valaki életében, biztos, hogy nehezebb kapaszkodókat találnia, illetve más súlypontok alakulnak ki. Például sokkal jobban retteg az idő múlásától és a haláltól.

A mai nagymamák generációja háborút követő nehézségeket, forradalmat, diktatúrát, nélkülözést, lemondást élt meg. Sokan azért érzik tragikusnak a Covidot, mert nem utazhatnak külföldre vagy mert szabálykövetésre kötelezik őket. Nem lettünk túl mohók és kényelmesek? 

Az én nagyszüleim például a fővárosban élték át a II. világháborút és az 1956-os forradalmat. Anyai nagyszüleim esküvője a nyilas hatalomátvétel napján zajlott, a dédanyám a pincében varrta meg a nagymamám esküvői ruháját. Az idősebbik nagymamám az I. világháború következtében lett hadiárva. Az apámat pedig az ostrom alatt szülte meg. Ma számunkra elképzelhetetlen, milyen lehetett egy légoltalmi pincében ellátni egy csecsemőt.

Történeteiket ismerve, valóban felmerül a kérdés, hogyan veszíthettük el fél évszázad alatt az öröm és elégedettség képességét.

A kényelemre törekvésünk, a kevesebb energiával elérhető javak megszerzése persze evolúciós tulajdonságunk, de úgy tudom, ha egy generáció túlságosan kényelmessé válik, a következő nemzedék nagy árat fizet majd érte. A járvánnyal kapcsolatos szabályok be nem tartása például azért baj, mert ez is jelzi, hogy – visszautalva Vonnegut gondolataira –, nem közösségben érzékelik magukat az emberek, hanem egyedként. Pedig hosszú távon csak az egymással való szolidáris gondolkodás és létezésmód segíthet a járvány legyőzésében is.

Sálmese-03

Hodász András atya arról beszélt évekkel ezelőtt, hogy félünk az öregségtől, irtózunk tőle. „Az egész kultúránk túlidealizálja a fiatalkort.” Célja volt a könyvnek, hogy az időskor szépségeire, bölcsességére is felhívja a figyelmet?

Feltétlenül felhívja rá a figyelmet, akkor is, ha a könyvnek ez csak közvetett üzenete. A Sálmese születése – Bogdán Viki részéről és részemről is – elsősorban annak a biztonságos és máig ható kapcsolatnak a felmutatása, amit mi külön-külön átéltünk a nagyszüleinkkel. És ebben jelen volt az öregség tapasztalatainak, tudásának az értéke, éppúgy, mint a ráncok szépnek látásának képessége, ami nyilván csak belső nyomvonalon alakulhat ki. Ha az ember nem engedi, hogy hasson rá, hogy deformálja a mára valóban szélsőséges és sok veszélyt magában hordozó fiatalság- és szépségkultusz. A Sálmese mesélője még túl fiatal ahhoz, hogy külső értékrenden keresztül szemléljen, ezért látja azt, amit lát.

„A legszebb ráncok Nagypapa szeme körül vannak, amikor nevet. Olyanok, mint a nap sugarai, amiket az oviban szoktam rajzolni. A legérdekesebb ráncok Nagypapa kezén vannak. Olyanok az ujjai, mint a faágak. Göcsörtösek és érdesek. De a tenyere puha, amikor megsimogatja vele az arcom.”

A következő időszakban milyen mesekönyvötletek foglalkoztatják?

Most elsősorban a 2019-ben, Krakkóban elkezdett Gombosdoboz című regényt szeretném befejezni. Ez jó ideig eltart majd. Időközben összegyűlt egy újabb felnőtteknek szóló verseskötet, a Lenkönyv is,  remélem, ezt talán a következő évben sikerül kiadni, ahogy az összegyűjtött gyerekverseimet is. Nem igazán mesekönyv, inkább családi együttolvasásra szánt kisregény a Térfogó harmadik kötete, A föld ösvénye. A kézirat kész, de a Covid ennek a könyvnek a kiadását is késlelteti, hiszen minden kiadó kénytelen volt behúzni a fékeket. Ugyanennyire várom, hogy önálló kötetként megjelenjen a korábban írt Angyalmese című történet, amelyik egy konnektorból kibukkanó Ibolya nevű angyal találkozásáról szól egy kisgyerekkel, de a járvány miatt ennek a könyvnek is húzódik a megjelenése. 

Lát arra esélyt, hogy a Covid után az emberi/családi kapcsolatok terén minőségváltás következik be?

Tavaly azt lehetett hinni, hogy a járvány miatt összébb húzódnak az egymáshoz tartozók – akkor is, ha a kapcsolatokat a fizikai távolságtartás miatt csak telefonon vagy online lehet csak egyelőre átélni. Én például nagyon bánom, hogy a nagycsaládi összejövetelek a járvány óta csak virtuálisan valósultak meg. Az nem ugyanolyan, mint amikor a valóságban ott nyüzsög húsz-harminc családtag a karonülő unokahúgomtól a hetvenes éveit taposó édesapámig. Gondolom, ha tényleg elmúlik a veszély, nagyon örülünk majd mindannyian, ha újra három dimenzióban láthatjuk egymást. Azt nem tudom felmérni, hogy társadalmi méretű hatása lesz-e a Covidnak, most úgy érzem, hogy a bezártság valamennyire hospitalizálta és bizalmatlanná tette az embereket. De jó volna hinni, hogy a mindennapos kiszámíthatatlanság és az állandóan fölöttünk lebegő életveszély a többséggel megértette, hogy mennyire könnyen elveszíthetők a számunkra legfontosabbak. 

Sálmese-01

És azt is, hogy addig kell egymásra figyelnünk, ameddig itt vagyunk.

Ayhan Gökhan

további Interjúk

„Olyan gyermek- és ifjúsági képregényeket szeretnék kiadni, amelyeknek komoly az irodalmi értéke”

Poós Zoltán interjúja Lakatos Istvánnal.

Tovább
Hogyan lesz valaki gyerekkönyvszerkesztő?

Körkérdésünkben elsőként Kovács Eszter, a Pagony főszerkesztője mesél munkájáról.

Tovább
Könyvmisszionárius a közösség szolgálatában

Parti Judit beszélgetett Czakó Rékával, a Neveljünk olvasókat!-csoport alapítójával.

Tovább