Vissza
  • 2021.02.01
  • Poós Zoltán

A szókimondás terén mindig elment a falig

A nyolcvan éve született Gion Nándorról beszélgett Kurcz Ádám István irodalomtörténésszel Poós Zoltán.

Nyolcvanéves lenne a vajdasági Szenttamáson, 1941. február 1-jén született Gion Nándor, az egyik legsikeresebb vajdasági kortárs magyar író, aki jórészt kisebbségi létben alkotott, mégis számos regényét megfilmesítették (Sortűz egy fekete bivalyért, a Postarablók, A kárókatonák még nem jöttek vissza), és népszerű volt az anyaországban meg Erdélyben is. Gion minden díjat megkapott, szinte mindent elért (a Kárókatonák… kötelező olvasmány a vajdasági magyar nyelvű iskolákban), mégsem személyes ambíciók fűtötték, hanem az, hogyan tudná megtartani a Vajdaság magyar közösségét. Műveiben legalább annyira kereste az egyetemest, ahogyan felmutatta a délvidéki lokalitásokat is.

Kurcz Ádám-01
Kurcz Ádám István

A Gion Nándor művei és műhelytitkai című monográfia szerzőjét kérdeztem a ma nyolcvanéves íróról.

Mi lehet az oka annak, hogy bár Gion Nándor aktív kulturális szervező volt, számos film készült a könyveiből, ifjúsági könyvei még plusz népszerűséget adnak neki, valahogy a halála után távolabb került a munkássága a magyar irodalmi nyilvánosságtól? Helyén van ő magyar irodalmi emlékezetben?
Hű, de komplex kérdés! Kezdjük onnan: Gion életében nem állt be egyik szekértáborba sem, ezért egyik „csapat” sem érezte, hogy „a mi kutyánk kölyke” lenne, így egyik sem tolta az ő szekerét (Gion hitt a nemzet egységében: ő senkit nem rekesztett ki, például egyaránt nyilatkozott a Heti Válasznak, a Magyar Nemzetnek, a Népszavának, a Népszabadságnak és az Új Magyarországnak is...), talán éppen ezért (milyen szomorú is ez!) nehezebben indult a népszerűsége.

Gion Nándor-04
Fotó: Bahget Iskander

Hozzáteszem: alkotásaiban az irónia olykor értékrelativizmusnak is tűnhet.

Gion gondolatvilága mélyen humánus, közösségi elvű, így nemzeti és keresztény is: műveiből ezer példát tudnék mondani a fontos emberi értékekhez való mély ragaszkodásra, a közösségmegtartó vallástól az önfeláldozó egyéni hősiességig…

Életében tucatnyi műve nyert díjat, számos nyelvre fordították, a Virágos katona pár hónapja megjelent franciául, utána nem sokkal angolul is (az utóbbi Koltay Zsuzsa fordítása), az elmúlt években pedig szinte havonta adják ki korábban fiókban maradt drámai műveit a hazai irodalmi folyóiratok. Mára Gion a vajdasági után a hazai általános és középiskolai tananyagba is bekerült: életműve a Nemzeti Alaptantervhez kapcsolódó kerettantervben is benne van, így több hazai irodalomtankönyvben szerepel teljes fejezettel, sőt az Oktatási Hivatal által kiadott 12. osztályos szöveggyűjteményben Gion Nándortól olvasható a legtöbb szépprózai szöveg! Úgyhogy én inkább Gion népszerűségének a felíveléséről beszélnék, így a halála után. A recepció sem bánt vele mostohán: fél tucat monográfia is megjelent az életművéről, életében csak Balogh István zsebkönyve, majd pedig Árpás Károlyé, Horváth Futó Hargitáé, Gerold Lászlóé és Elek Tiboré után a saját monográfiám is, (ITT elolvasható) – mindegyik karakteres mű, mind más oldalról elemzi az életművet, ahogy Bence Erika egyik könyve is főként Gionnal foglalkozik…

Gion Nándor-01
Újvidék 1975 május

És ami még nagyon fontos: Gion kötetei ma újra folyamatosan jelennek meg a Magyar Napló Kiadónál, a Magvetőnél (a Latroknak is játszott regénytetralógia kötetei) és a Napkút Kiadónál (az életműkiadás újabb kötetei – sőt, idén még az ifjúsági regények is). Hangjátékai is rendszeresen hallhatók a Kossuth Rádióban – idén február elsejétől például a Zongora a fehér kastélyból című regény adaptációja kerül adásba. A Duna tévében február 4-én adják A szivárvány harcosa című filmjét, a Sortűz egy fekete bivalyért című filmet pedig február 5-én láthatjuk az M5-ön… Mi kell még?! (nevet)

1984 és 1985 között három regényéből (Sortűz egy fekete bivalyért, A kárókatonák még nem jöttek vissza, Postarablók) is film készült, tekintélyes stábbal… Mi történt ekkor, a nyolcvanas évek közepén? És miért épp ekkor?

Gion Nándor-03
Újvidék 1984 eleje

A dolgot Gion személyes varázsával is magyaráznám: volt egy kör körülötte, amelynek tagjai barátilag mélyen kötődtek hozzá (András Ferenc filmrendező is ide tartozott), és valljuk meg, életében sokkal könnyebb valakinek kiállnia a műveiért – a megfilmesítésért is. De ezen a téren sincs megállás: ma is folynak egyeztetések Gion egy háborús forgatókönyvének megfilmesítése kapcsán – későbbi időpontra a Virágos katona is tervben van, az első megvalósulásának esélyeit pedig kifejezetten kedvezőnek ítélem. Ugyanakkor ne feledkezzünk el a többi magyarországi (A vád, A szivárvány harcosa) és a vajdasági megfilmesítésekről se (Végelszámolás, A késdobáló), és van egy jugoszláv–magyar koprodukció is (Keresünk egy jobb hajót). Mind alkalmas lenne rá, hogy újravetítsék.

Szerintem kivételes, hogy egy prózaírónak ilyen sok munkájából készült film, amelyikből pedig nem film lett, abból rádiójáték.

Utóbbiak egyébként az Újvidéki Rádió jóvoltából a PIM oldalán nagyobb részt meghallgathatók.

Gion Nándor-09

Mi az a különleges íz, szemlélet, ami a vajdasági Gion mágikus realista műveiben nagyon is jellegzetes, és alapjaiban tér el mondjuk az erdélyi prózavilágtól?
Nagyon érdekes, hogy Gion prózájának nyelvéből eleinte – a Vajdaságban írott műveinél – jórészt hiányzik ez az íz.

Gion került minden regionalizmust, mert nem akarta, hogy művei nyelvi-kulturális zárvánnyá váljanak, vagy „nyelvi skanzenbe” kerüljenek: egységes magyar irodalomban gondolkodott, műveit az egész magyar olvasóközönségnek szánta. Azt is mondhatjuk, hogy Gion még a ,,regionalizmust” is egyetemes szinten művelte.

Világosan látszik viszont, hogy Magyarországra települése után például egyre több tájszót használt tudatosan, vagy legalábbis többet engedett meg magának e téren. Erre az lehet az egyik magyarázat, hogy ha nem lehetett otthon földrajzilag, akkor a nyelvben teremtett maga körül otthonos közeget, illetve ekkor már mértékletesen, de a nyelvhasználattal is igyekezett festeni azokat a helyi színeket, amelyektől földrajzilag eltávolodott…

Gion mindig józan tudott maradni a könyveiben, nem ragadta el a hév, akkor sem, amikor etnikai konfliktusra utalt egy-egy jelenetben. Honnan ez a két lábban a földön állás?
Gion nem csak író: kultúrpolitikus is volt. Mindig azt tette, amit kisebbségi közössége számára előrevivőnek látott. (És mellesleg igen sikeres is volt: főszerkesztősége alatt az Újvidéki Rádiónak előbb lett 24 órás magyar adása, mint akár a Kossuth Rádiónak Budapesten; az, hogy még ma is van magyarul játszó Újvidéki Színház, szintén nagyrészt az ő színházigazgatóságának köszönhető.) És hogy milyen rendkívül rafináltan írt az etnikai konfliktusokról? Erre hadd ajánljam egy saját tanulmányomat, amely csak ezzel a kérdéssel foglalkozik: nagyon sok minden benne van; talán már a címe is sokat elárul: Gion Márton a hólapáttal teljes erőből halántékon vágta Dušan Mandićot.

Gion Nándor-10
Simsay Ildikó, Gion Nándor portréja

A Postarablók című regényben nem azonosítható be a város, azt, hogy a Vajdaságban járunk, csak a Balkán kocsma sejteti, illetve a vendégmunkások jelenléte utal rá. Miért nem találunk ebben a könyvében jellegadó ízeket, hangsúlyosabb lokalitást?
Aki ott él, annak nagyon is beazonosítható: Szenttamáson ma is meg tudják mutatni azt az épületet – én is láttam –, amelynek a földszintjén ott volt a posta, emeletén a „bálterem”, mellette pedig a színházterem. A szavak, a nevek is elárulják a közeget: a „városelnök” szó például csak a Vajdaságban létezik, és az illetőnek szlovák a neve, ami szintén vajdasági nemzetiség. Az egyik találomra felhívott illető „Andrasics”, ami éppen délszláv név. Az említett kocsmában „egy énekesnő meg Safet Isović legújabb népdalát énekelte”, az egyetlen említett, és fontos szerepű magyar nóta – az Ember, az akarok lenni – pedig vajdasági magyar lakodalmi dal. Ha mégis van némi „leplezés”, „elkenés”, annak az lehet az oka, hogy Gion az egész magyar nyelvterületnek írt – Romániában is több regénye megjelent: a Zongora a fehér kastélyból például először ott –, nem akart „beszorulni” a Délvidékre.

Gion Nándor-11
Kezében a trilógiával
Fotó: T. Szántó György

Vannak-e az elhallgatásoknak nemzetiségi sajátosságai? Másképpen „hallgat el”, „utalgat” vajon egy vajdasági, mint egy erdélyi vagy felvidéki? Itt is ugyanúgy kiépült a besúgóhálózat, mint Romániában, vagy a szabadság szelleme miatt a szolgálatok sem voltak annyira jelen a hétköznapokban?…
Gionra íróként nem volt jellemző az elhallgatás: ő mindig mesélt; ha csak úgy lehetett, akkor igen egyéni szimbólumrendszereket kidolgozva mondta tovább, amit fontosnak tartott. A Vajdaságban még a szocializmusban (!) kötelező olvasmánnyá tett A kárókatonák még nem jöttek vissza című regényében például allegóriaként, hiszen a regény minden mozzanata megfeleltethető valamely rejtett tartalomnak. (Egészen röviden: az akácfa a Délvidéket, a kárókatonák a visszavárt magyar katonákat, illetve az 1941–44 közötti kis magyar világot, a darvak az első világháború előtti békeidőket, a Kocsmáros az ellenséges hatalmat, az időjárás változása az 1944 őszi „még hidegebb napokat” jelképezi. Gergián az akkoriban megölt magyar apákat, halála körülményei az egész délvidéki magyarság kálváriáját, a kakukkok a második világháború után betelepített politikailag megbízható délszlávokat, a torony pedig a Magyarországhoz való tartozás utáni vágyat jeleníti meg.) Gion a rendszerváltás előtt írt többi regényében is hasonlóan járt el.

Gion Nándor-06
Ezen az oldalon

Franyó Zsuzsa dramaturg egyébként azt nyilatkozta Gionnal, az Újvidéki Színház akkori igazgatójával tett temesvári útjáról, hogy „még az ülepünk alatt is lehallgató-készülékek voltak”. A megfigyeltség mint tapasztalat viszont nemcsak a Postarablók című regényben jelenik meg, amikor a gyerekszereplők lehallgatják a telefonokat, hanem burkoltan már Gion első regényében (Kétéltűek a barlangban) is: „Legyen holnap este Rozmajer az elnök […], mert az ő anyja házmester, és a lakásukban mindenféle csövek meredeznek a falakból.” Itt érdemes felidézni Gionnak egy kollégájával megesett „afférját” is. Dormán László hírszerkesztő az Újvidéki Rádió magyar adásában azt mondta be egy pártkongresszusról, amellyel kapcsolatban némelyek úgy gondolták, hogy a Jugoszláviát feszítő feszültségek majd ott törnek a felszínre, hogy „holló a hollónak nem vájja ki a szemét”. Ezt követően Gion az adás főszerkesztőjeként az irodájába hívatta – hiszen rögtön volt, aki hivatalból „jelentett” neki –, majd ott hosszan és teátrálisan megrótta és megfenyegette Dormánt. A fejmosás végeztével Dormán kérdésére: „Befejezted?”, Gion csak annyit felelt: „Megmondtam.” S közben magyarázatként az irodájában elhelyezett lehallgatókészülékek vélelmezhető irányaiba mutatott. Az ebben a korszakban írott Postarablókban a telefonok lehallgatását megmosolyogtatóan tálalja: az állandó megfigyeltség miatt érzett nyomasztó tehetetlenség majd csak a már Magyarországon befejezett Izsakhár című regényben válhatott regényszervezővé, ahol egy katonai távcső folyamatosan a főszereplő lakására mered, állandó félelemben tartva az író alteregóját.

Gion Nándor-08
Léphaft Pál karikatúrája

Hogyan viszonyult Gion az Új Symposion avantgárd szellemiségéhez? Leképeződött-e ott is a népi–urbánus konfliktus a hatvanas és a hetvenes években?
Gion Nándor is ehhez a generációhoz tartozott, ő is az Új Symposion folyóirat körül szerveződő avantgárd írói csoport tagjaként indult, de kezdeti kísérletezései után, legjelentősebb műveiben mégis szembefordult kortársai szemléletével.

Azt is mondhatjuk, hogy ő teremtett szintézist a korábbi hagyományos írói hozzáállásból fakadó feladatvállalás és újító, formabontó kortársai felfogása között. Felismerte, hogy a helyi magyar olvasóknak nagyobb szükségük van a helyi színekkel való találkozásra, mint valaha: hogy a vajdasági irodalom alkotásaiban önmagukra ismerhessenek.

A művekből nyerhető önismeretre a megmaradáshoz, a morális tartás megőrzéséhez is szükség volt. Ezért kortársai túlzó elitizmusával (legyen ez az „urbánus”?)  szemben témáival és formáival is az olvasókhoz közeledett: ily módon ő inkább a „népi” (?) vonalhoz tartozott. De a kategóriákat, a címkéket sosem szerette: a maga útját járta, és megnyert minden vajdasági magyar irodalmi díjat, mellette pedig a legnagyobb példányszámban eladott vajdasági magyar író is volt…a

Gion párttag volt. Ezt megúszhatta volna, vagy párttagkönyv nélkül a szabadabbnak tűnő Jugoszláviában sem lehetett komolyabb pozíciókat vállalni?
Nem úszhatta meg. Ugyanakkor le kell szögezni: Gion valóban azok közé tartozott, akik nem az egyéni érvényesülés, az önös haszonszerzés, hanem a közösség érdekében lettek párttagok. A helyi magyarságért való cselekvés egyetlen hathatós eszközeként tudatosan arra használta párttagságát – illetve ami enélkül nem sikerülhetett volna: rádiós (fő)szerkesztőségét, írószövetségi elnökségét, színházigazgatóságát stb. –, hogy a közössége hasznára lehessen. A Gionok családjában is élénken élt a vörös csillagos tányérsapkások 1944–45-ös randalírozásának emléke, amelynek kis híján az író apja és nagyapja is áldozatul esett. A ráadásul vallásos családban így erős megütközést váltott ki, hogy ő belépett a pártba. Voltak is falujabeliek, akik emiatt sosem olvasták a műveit, mert eleve hiteltelennek tartották, amit egy párttag írhat. Vélekedésükkel szembeállíthatjuk Gion egész művészi és közéleti tevékenységét. Már első regényében is keményen és bátran mutatott görbe tükröt a pártnak, ahol „összejön egy csomó ember, egyformán megmerevítik az arcizmaikat, és szavakat mondanak, aztán hazamennek, az arcizmaikat másként merevítik meg, és vacsora közben jóízűen röhögnek ugyanazokon a szavakon”. Vagy: „Az igazgató megpróbált hangot változtatni. Szigorúan megfeddte Barast, hogy egy párttag nem beszélhet ilyen felelőtlenül. Baras erre azt mondta, hogy amennyiben a statútum is előírja, hogy a párttagoknak tilos gondolkodni, ő mindent visszavon, és egy óriási vörös zászlóval naponta végigsétál a főutcán.”

Gion Nándor-12
Az utolsó kép Gion Nándorról
Fotó: Simonyi Balázs felvétele

Milyen irodalmi kompromisszumokat hozott Gion a jugoszláv évek alatt? Ugye itthon ilyen volt 1956, Vajdaságban ilyen lehetett 1944...
Gion kezdettől és mindvégig szinte minden művében tematizálta a legkényesebb témákat: 1944-et is. Ő a szókimondás terén mindig elment a falig, sőt nekifeszült, és ha lehetett, kicsit kijjebb is nyomta.

Ő volt az egyik legvagányabb író a kortársai között. Így aztán némely művének politikai-történelmi célzásai miatt otthon és Magyarországon is egyre nehezebb helyzetbe került: Magyarországon a műveit tiltólistára tették, budapesti élményeit közlő naplója miatt pedig az országból is kitiltották,

amivel egyébként akkor szembesült, amikor feleségét a magyarországi szülészetre akarta vinni, de őt már nem engedték át a határon. Tehát volt rajta egzisztenciális nyomás… Gion talán éppen ekkortól kezdett egyre inkább a sorok között írni. Írásai ezután nem szúrtak szemet, olyannyira, hogy újra rangos irodalmi, sőt politikai díjakat is nyertek, pedig bizton állíthatom, minden bennük van a legrázósabb témákról is. A rendszerváltozás, illetve a Budapestre költözés után Gion megint szabadabban írt. De megkockáztatom – bár némelyek talán megköveznek érte –, a művészi kifejezésnek talán mégsem tett jót a nagyobb szólásszabadság. Hiszen a megfogalmazás burkoltsága, kényszerű stilizáltsága és ezáltal egyetemessége sokkal több értelmezési lehetőséget hagyott nyitva a szocialista Jugoszláviában írott regényekben.

 

Poós Zoltán

 

további Interjúk

Kolozsvárról Bukarestbe a leggyorsabb út Budapesten át vezet

Zágoni Balázzsal Poós Zoltán készített interjút.

Tovább
Miért olyan fontos a jó gyerekszínház?

Körkérdésünk befejező részében Markó Róbert válaszait olvashatjátok.

Tovább
„Remélem, voltunk, és leszünk is annyira empatikusak, hogy tudunk egy mai huszonéves fejével gondolkodni”

Nemrégiben ért véget a 35. OTDK, melynek figyelemreméltó újítása, hogy idén először indult Gyermek- és Ifjúsági Irodalmi tagozata. Poós Zoltán beszélgetett Hermann Zoltánnal, a zsűri elnökével.

Tovább