Fotó: Zsida Ágoston
Vissza
  • 2021.05.26
  • Nagy Gabriella Ágnes

A népmese tényleg mindenkié?

Nagy Gabriella Ágnes interjúja Domokos Mariann-nal.

Domokos Mariann az ELKH (korábban MTA) Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Jelenlegi kutatásai nagyrészt a szóbeli mesemondás és az írásbeliség összefonódásaira, a népmesekiadványok és a ponyvairodalom paraszti, falusi mesélőkre gyakorolt hatására irányulnak.

Önálló kötete Mese és filológia címmel jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Végzettségét tekintve nemcsak folklorista, hanem jogász is, ami sajátos látásmódot biztosít, hiszen a népmeséket közkincsnek tekintjük, nem terelhetők be egyetlen szerzői név alá. Mégis számos esetben váltak jogi viták tárgyává, annak ellenére, hogy a folklóralkotás mindenkié, közös nemzeti tulajdon.

Domokos Mariann-01

Mi az, ami a népmesekutatói pályára vonzotta, és mit szeret igazán a népmesékben? Honnan kellett elindulnia a pálya kezdetén, milyen fehér foltok látszottak, amelyeket azonnal fel kellett deríteni? Egyáltalán hogyan kell felderíteni a népmeséket?

Részemről semmilyen tudatosság nem volt a pályaválasztásban. Érettségi előtt a gimnáziumomban (a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban) pályaorientációs előadásokra lehetett jelentkezni, az egyik ilyen előadás keretében Ruttkay-Miklián Eszter finnugrista-néprajzos mesélt nekünk lelkesen az obi-ugorokról. Emlékszem, hogy hozott be szemléltetésül hanti tárgyakat, a hattyúprémnél puhább tapintású anyaggal azóta sem találkoztam. Lehet, hogy végül is tudat alatt emiatt jelentkeztem néprajz szakra.

A mesekutatás csak később jött, harmadéves egyetemistaként betévedtem az Akadémia kézirattárába, ahol különleges intellektuális izgalmat okozott a száz, sőt kétszáz évvel ezelőtt lejegyzett meseszövegek kéziratainak felfedezése.

Rendkívül csalódott voltam, amikor némelyikről kiderült, hogy nem én fedeztem fel először például Gaál György vagy az Arany család kéziratos mesegyűjtését, hisz meglétükről a folklorisztika már régóta tudott, számomra mégis revelációt jelentettek. Húsz évvel ezelőtt a történeti szövegfolklorisztika a mainál sokkal kevesebb figyelmet fordított XIX. századi kéziratos népmesékre, egyáltalán a mesék történetisége nem volt jellemző kutatási irány. Azokra az elemi kérdésekre, amelyekkel a kéziratos meseszövegek szembesítettek (ki, hogy, mit és miért rögzített, illetve hogy mi történt a szövegekkel ezután), Voigt Vilmos tanár úr kurzusai nem adtak feleletet. A Mese és filológia címen megjelent doktori dolgozatomban ezeket a kérdéseket igyekeztem körbejárni.

Mik a legnagyobb eredmények a kutatóintézetben, és milyen kiadványokra tekint büszkeséggel?

Domokos Mariann-01

Azt, hogy a kutatásaimnak milyen jelentősége van, nem tudom megítélni, számomra mindig az aktuális problémák a legérdekesebbek, és egyúttal a legfontosabbak. Az Arany család meséinek kritikai kiadása változó intenzitással ugyan, de sokáig, közel egy évtizedig készült. Azért személyes öröm, hogy végül is Korompay H. János segítségével és Szilágyi Márton támogatásával sikerült megjelentetnünk Gulyás Judittal a kötetet, mert amióta egyetemistaként először kézbe vettem Arany László meséinek kéziratait, azóta tudtam, hogy ezt a korpuszt egyszer ki kell adni, hiszen a kéziratok és a kiadott meseszövegek közti eltérések egyedülálló módon nyújtanak bepillantást a XIX. századi népmeseszöveg-alakítás folyamatába. Ezenkívül a Grimm-tanulmányaimra vagyok büszke, az elmúlt években azt a folyamatot próbáltam megrajzolni, hogyan váltak a Grimm-mesék a XIX. század első felétől fogva a magyar népmesehagyomány sajátos rétegévé. Ebben a folyamatban lényeges szerepet játszottak a nép számára is elérhető, olcsó ponyvanyomtatványokon közzétett Grimm-mesekiadványok a XIX. század közepétől, ezeket egy most készülő forráskiadás mutatja majd be.

A kiadók csak úgy ontják magukból a gyerekeknek szóló népmeséket, úgy látszik, sosem mennek ki a divatból. Emellett sokszor szóba kerül az is, hogy a népmese valójában nem gyerekműfaj. Hogyan járulnak hozzá a kutatások a népmesék társadalomban, kultúrában elfoglalt helyének meghatározásához?

A történeti mesekutatás, amit én is művelek, szerintem azért lehet hasznos, mert képes élesebb fényben láttatni a népmesék egyébként önmagában nehezen értelmezhető vagy egyenesen értelmezhetetlen szövegét, megadja a fogódzókat a mesék további vizsgálatához.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy a népmesekutatás „beugró szintje” a történeti vizsgálat. Bár sajnos általánosan jellemző az a felfogás, hogy a népmese valamilyen öröktől fogva azonos formában létező entitás, pedig ez távolról sincs így, hiszen egyáltalán nem választható le a mese a keletkezésének, a gyűjtésének, a lejegyzésének kontextusától. Meggyőződésem, hogy a történetietlen szempontok szerinti elemzések csak tévutakra vezetnek.

A népmesék „természetes” közege mára már kikopott, hiszen eltűnőben van a falu, a falusi közösség. Hogyan változik meg manapság a népmesékhez való viszony a társadalomban? Miként befolyásolja a népmeséről való gondolkodásunkat az a sokféle meseátirat, amely a közelmúltban megjelent?

A népmeséhez fűződő pozitív értéktársítások a magyar művelődésben körülbelül kétszáz évvel ezelőtt kezdődtek. Úgy látom, hogy ennek a folyamatnak a betetőzéseképpen a népmese az elmúlt évtizedekben valamiféle „branddé” vált, gyakorlatilag bármi eladható ezzel a márkanévvel.

Szerintem remek, ha forognak a meseszövegek, akár a hitelesen lejegyzett népmeseszöveg-változatok, akár különböző mesefeldolgozások, ugyanakkor nagyon hiányolom ezeknek a következetes és pontos megkülönböztetését. Sajnálatosnak tartom, hogy gyakran népmese műfajmegjelöléssel jelennek meg egyéni mese- és népmese-feldolgozások. Ez nem ér! Az a felfogás, miszerint a szerzők a folklórból származó szövegeket nyersanyagnak tekinthetik, majd ezeket alapul véve a saját intencióik szerint átírt-feldolgozott szövegváltozataikat népköltésként, népmeseként jeleníthetik meg, a XIX. századi gyűjtői szerepfelfogásra volt jellemző. A folklorisztika intézményesülése óta azonban ez már elfogadhatatlan eljárás, ezenkívül az ilyesfajta csúsztatások súlyos etikai kérdéseket is felvetnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a népmeséink teljesen érinthetetlen kánonszövegek volnának, hanem azt, hogy

ha valaki népmese-feldolgozást készít, akkor ezt a tényt tegye világossá az olvasója előtt is, nem árulhatja a szövegét népmeseként, hiszen hiányzik mögüle a kontroll, a közösség jóváhagyó ereje, ami a folklór egyik lényegi eleme.

Kinek szólnak a népmesekutatások eredményei, és hol érhetők el a kiadványok? Vannak a nagyközönségnek szóló népszerűsítő programok is?

Domokos Mariann-03

Írásaim és előadásaim nagy része a szűkebb szakmai közönségnek szól, de szívesen készítek ismeretterjesztő dolgozatokat, és felkérésre gyakran tartok népszerűsítő előadásokat is. Két ismeretterjesztő cikk például ITT és ITT olvasható.

Pótolhatatlanul fontosnak tartom azokat a csatornákat és fórumokat, amelyek lehetőséget biztosítanak arra, hogy a kutatóintézetben folyó munkát, eredményeket a folklór iránt érdeklődő nagyközönség számára is elérhetővé tegyék. A népmesére nyitott szélesebb közönség elérésében a Hagyományok Háza mellett a MeseCentrum is fontos szerepet játszik.

Jogi szempontból hogyan tekinthetünk a népmesékre? Valóban mindenkié a népmese?

Az egyéni alkotótevékenység során létrejövő alkotások jogi megítélése gyakran problematikus. Különösen igaz ez azokra az esetekre, amikor a mű valamilyen módon kapcsolódik a folklórhoz. A folklór megnyilvánulásait ugyanis a szerzői jog expressis verbis nem részesíti oltalomban, ugyanakkor annak előadása már tükrözhet olyan egyéni, eredeti jelleget, amelyekre a jog is oltalmat biztosít. Mind a jogtörténet, mind pedig a folklorisztikatörténet szempontjából nagyon érdekes jogeset volt az 1970-es években egy Szeged környéki mesélő, Tombácz János meséi kapcsán kibontakozott per, melynek éppen az a kérdés állt a középpontjában, hogy egy paraszti származású mesélő népmeséi mennyiben tekinthetők egyéni, eredeti műveknek, részesülhetnek-e szerzői jogdíjban az akkorra már elhunyt Tombácz örökösei. A per több bíróságot is megjárt, míg végül is az örökösök keresetét elutasították, arra alapozva, hogy az irodalom és a folklór szerzőfogalma eltérő. A folklór és a szerzői jogi szövegek kapcsán készített áttekintésben, amely a szerzői jog hazai szabályozási közegének kontextusában tárgyalja a folklórszövegek helyzetét, e per tanulságaira is kitértem.

Hasznos volna, ha az e kérdéskörrel kapcsolatos alapvető jogi dilemmák és ismeretek a jelenleginél mélyebben és árnyaltabban épülnének be a köztudatba. Ehhez valójában csak nyitottságra és kíváncsiságra van szükség.

A népmesekutatás önálló területté nőtte ki magát. Említene egy-két olyan kutatási irányt vagy megközelítésmódot, amelynek eredményei, alapvetései hiányoznak a magyar köztudatból, ugyanakkor a népmeséről való gondolkodásunkat tovább alakíthatná, vagy éppen tágítaná?

Domokos Mariann-02
Fotó: Koppán Viktor Dávid, Fejér Megyei Hírlap

Valójában a mesék tudományos igényű kutatása annak kezdete óta a folklorisztika húzóágazatának tekinthető, az új módszereket és elméleteket gyakran a népmesék vizsgálata hozta magával. Európai viszonylatban sajátos helyzetben van a magyar mesekutatás. Nálunk a XX. század második feléig még voltak aktív mesemondó közösségek, emiatt az első számú tennivaló szinte a legutóbbi időkig a gyűjtés volt. Emellett hosszú évtizedekig folyt a gyűjtött meseszövegek katalogizálása, a nemzetközi típuskatalógus rendszerében való feldolgozásuk. Ez a két fő feladat a véges anyagi és emberi erőforrásokat elvonta más jellegű vizsgálódásoktól, emiatt alapkutatások sora hiányzik nálunk.  

Az utóbbi időkben élénk vita zajlott nemzetközi fórumokon a tündérmesék eredetéről. A vitát a neves amerikai germanista irodalomtörténész, Ruth B. Bottigheimer robbantotta ki azzal a markáns véleményével, amely szerint a népmesék egy meghatározott csoportja nem a szóbeliségből származik, hanem egy Giovanni Francesco Straparola nevezetű XVI. századi olasz irodalmárhoz köthető. Straparola Piacevoli notti (Kellemes éjszakák) című munkáját az európai mesekutatás az első nyomtatásban megjelent mesegyűjteményként tartotta számon, a folkloristák egy része azonban hevesen tiltakozott a mesék egy személyhez köthető „feltalálásának” gondolata ellen. A vita hozadéka mégis az lett, hogy nagyobb figyelemmel fordult a szakma a mesék történetisége és ezen belül a nyomtatott források szóbeliségre gyakorolt hatása felé, klasszikus gyűjtemények újrakiadásait hozva magával.

Sajnos nálunk nem jellemző a történeti meseszövegek publikálása, e téren (is) súlyos adósságaink vannak. Hogy csak egyetlen példát említsek, Gaal György 1810-es évek végén és az 1820-as évek elején összeállított gyűjtésének nagy terjedelmű kéziratanyaga szerencsés módon napjainkig fennmaradt, döbbenetes módon azonban ez az anyag, amit a legelső magyar mesegyűjteményként tartanak számon, a maga teljességében mindmáig kiadatlan!

Meglátásom szerint nem is az a fő probléma, hogy egyáltalán nem jutottak el hozzánk a nagy nemzetközi kutatási trendek, sokkal inkább az, hogy számtalan különböző megközelítési mód és mesefelfogás él ma nálunk egymás mellett, melyeket nagyon nehéz közös nevezőre hozni.

A XIX. század elejére jellemző mitológiai irányzat ma a mesére vonatkozó közgondolkodásban éppúgy megtalálható, mint a mesét a pszichológiai segédeszközként értelmező felfogások, esetenként olyan szélsőséges áthallásokkal, hogy a mese önmagában is gyógyító erővel rendelkezik.

Domokos Mariann-02

Ezek mellett azonban fontos kutatási témák szinte teljesen érintetlenül maradtak. Nincs áttekintésünk például a mesék politikai propagandaeszközként való felhasználásairól, arról, hogy a totalitárius diktatúrák hogyan sajátítják ki ezt a műfajt saját céljaikra, de említhetném a mesék filmes, zenei vagy színházi adaptációinak feldolgozását és értelmezését, melyek a mese művelődéstörténeti aspektusú vizsgálataihoz illeszkedhetnek.
Továbbá érdemes volna az iskolai tankönyvek mese-, sőt általánosságban a folklór olvasmányanyagának alapos újragondolása is abból a szempontból, hogy mit mondanak a klasszikus népköltési szövegek a mai gyerekeknek. Ebben a tekintetben bőven akad még tennivaló.  

Nagy Gabriella Ágnes 

Domokos Mariann teljes publikációs listája ITT olvasható

 

további Interjúk

Minden, amit tudni akarsz a gyerekkönyvek nyomtatásáról

Nagy Gabriella Ágnes interjúja Wunderlich Péterrel.

Tovább
„Nagyon szeretek játszani, kísérletezni!”

Veress Gyöngyi kérdezte Bódi Kati illusztrátort különleges projektjéről.

Tovább
Idén is lesz Budapesti Illusztrációs Fesztivál

Révész Emese művészettörténészt, a rendezvény kurátorát Ayhan Gökhan kérdezte.

Tovább