Vissza
  • 2022.05.06
  • Csík Mónika

„A mese öröktől fogva bennünk él”

Jódal Rózsával Csík Mónika beszélgetett.

A varázsszerkentyű feltalálója

Jódal Rózsa írónő, kritikus, szerkesztő tősgyökeres bánáti: Szécsányban született, de a Kossava (viharos szél – a szerk.) Versecre, majd Újvidékre röpítette, ahol azóta is él és alkot. Dolgozott a Jó Pajtás gyermeklap munkatársaként, irodalmi rovatának vezetőjeként, az Újvidéki Rádió dramaturgjaként. Több sorozata jelent meg a vajdasági gyermeklapokban: Hadaró Jutkáról huszonhét évig írt a Jó Pajtásban, Mindenfáj Jánoskáról, valamint Gizi és Gézáról öt-öt évig, Móniról négy, Csilláról pedig három évig publikált a Mézeskalácsban.

Két valódi fiúgyermek és egy vágykép-leánygyermek édesanyja, több saját kötet és antológia szerzője, novellát, regényt, mesét, hangjátékot, kritikát ír.

A nyolcvanharmadik életévében is lendületes, csillogó szemű, huncut mosolyú Rózsikát – „mindenki nagymamáját” – a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség a közelmúltban Magyar Életfa-díjjal tüntette ki. Ennek apropóján beszélgettem vele többek között a gyermekirodalom változásairól, a mesék hatalmáról és a képzelet teremtő erejéről.

Jodal Rózsa Szerda Zsófia-04

Meséinek többsége urbánus környezetben játszódik, a modern ember jelenik meg bennük, de népmesei jellegzetességek is színezik őket. Véleménye szerint miért fontos a népi hagyomány beépítése korunk meséibe?

A népmese a mag. A magma. Az alap, a kiindulópont. Megkerülhetetlen. Őseink élettapasztalata, öröme, bánata, küzdelmei, nagyra törő vágyai, álmai, kreativitása és határtalan fantáziája tükröződnek benne. Ám mint édes szüleitől a gyermeknek, az írónak is el kell tőle – bizonyos mértékig – távolodnia, és a maga kialakította egyéni világában, stílusában alkotnia. Sosem írtam királykisasszonyos, bugyuta királyokról szóló meséket. (Habár a népmesék bugyuta királyainak érthetően megvolt a funkciójuk: toszaságuk hangsúlyosan emelte ki a népi hős életrevalóságát, eszességét.)

Jodal Rózsa Szerda Zsófia-04

Meseszereplői többnyire gyermekek, akik sajátos logikával szemlélik, értelmezik a környezetük történéseit, és saját kisvilágot teremtenek. Ehhez a képzeletüket használják, furcsának tűnő vágyaik, elképzeléseik, ábrándjaik segítségével teszik színessé a szürke hétköznapokat. Tapasztalatai szerint hogyan fogadják a gyerekek az ilyesféle meséket, amelyeknek akár ők maguk is a szereplői lehetnének?

Nyilván gyermeke válogatja. Egyéni tapasztalatom az, hogy nagyon is bele tudják magukat élni. A legtöbb gyereknek dús a fantáziája. Persze ha ingergazdag közegben él, ha tápot adnak mohó kíváncsiságának, ha hasonló gondolkodású és érdeklődésű gyermektársakra vagy felnőttekre lel, akkor ez a fantázia egyre jobban kilombosodhat.

A gyermek életében nagyon fontos a minden esti mesemondás, felolvasás, majd az értékes irodalom felé való irányítás. A mai városi gyerekek keveset vannak a természetben, kutyán, macskán kívül állatokat többnyire csak az állatkertben vagy filmen láthatnak. Beszorulnak a lakásba, a városok rideg, szürke betonrengetegébe. Ám belső, ösztönös szeretetigényük, kíváncsiságuk és fantáziájuk kiszínezi, megeleveníti a hétköznapi tárgyakat és helyszíneket.

Mesevilágot varázsolnak maguk köré. Az egykék, a magányra kényszerülők akár testvért, testvéreket vagy játszópajtásokat is teremthetnek maguknak – a képzelet erejével. Mesélőkedvük sokszor „társművészetekkel” párosul: mesehőseiket rajzban, gyurmában, legókocka-építményekben, rögtönzött monológokban vagy egymásnak, a családnak, ismerősöknek előadott jelenetekben örökítik meg, elevenítik fel.

Jodal Rózsa Szerda Zsófia-09

Gyakran felbukkannak a meséiben különböző varázseszközök, csakhogy nem szokványos népmesei tárgyak kerülnek ilyen szerepbe, hanem a korszerű technika eszközei: porszívó, lift, szemüveg… sőt, a Csokinyuszi három kívánsága című mesében megjelenik egy úgynevezett varázsszerkentyű is. Ez utóbbiban az a jó, hogy szinte bármit beleképzelhet az ember. Ha ténylegesen megjelenne Jódal Rózsa varázsszerkentyűje, mire lenne képes?

Természetesen mindenre. Minél nagyobb a mesélő vagy a mesehallgató befogadó fantáziája, annál több mindenre, és annál kacifántosabb, meghökkentőbb vagy elkápráztatóbb dolgokra. A porszívó, a lift, a szemüveg, a gördeszka, a fürdőkád, az áruházi automata rakéta stb. pedig eleven példája annak, hogy minden hétköznapi, semmis kis tárgy is megmozgathatja az arra fogékony fantáziát, és eleven mesevilágot varázsolhat a gyerek köré. A mese ugyanis bennünk él. Öröktől fogva.

Jodal Rózsa Szerda Zsófia-01

Történeteiben viselkedésmintákat mutat be, tanácsokat, utalásokat, figyelmeztetéseket rejt el, a gyermekeket foglalkoztató kérdésekre válaszol a mese nyelvén. Tükröt tart a gyerekek elé. Mennyire tartja fontosnak meseírás esetében az okító szándékot?

Hasznosnak és fontosnak tartom, de csak mértékkel és nagyon-nagyon burkolt formában. Ha foglalkozunk a „kisemberekkel”, akkor nem mindegy, hogy jó irányba tereljük-e a figyelmüket, avagy valamely deviancia felé. Manapság sok a csonka család, s a teljes családokban is olyan elfoglalt mindkét dolgozó szülő, hogy alig marad ideje a gyermekét több melegséggel és odafigyeléssel nevelni. Az iskolákban nagy elvárásokat támasztó tanítás folyik, nevelésre alig marad idő. Nem csoda, ha az iskolás gyermekek körében (is) egyre jobban elharapódzik manapság a testi és a szellemi zaklatás, ami az érzékenyebb, sérülékenyebb lelkűeket elzárkózó magányba, apátiába, nem ritkán öngyilkosságba taszítja. A mai meséknek ezt a jelenséget is kompenzálniuk kellene valamiképpen. Mindenesetre többet kellene (gondolatban, feladatként) foglalkozniuk vele, színes, játékos megoldásokat, új, „másfelé terelő” tartalmakat, foglalatosságokat felkínálniuk.

Jodal Rózsa Szerda Zsófia-03

Mivel nyújthatnak többet a mesék a gyermekolvasóknak az animációkkal, rajzfilmekkel, elektronikus okoseszközökkel szemben?

Ó, rengeteggel! A felsoroltak mindent készen, jól megformáltan, agyonszínezve, a technika vívmányaival bőségesen „megpatkolva”, szinte tálcán nyújtanak nekik. A nézők minden szereplőt, helyszínt, cselekvést „látva látnak”. Rádiós múltamból tudom, mennyi többletet nyújt egy-egy mesejáték, hangjáték meghallgatása a felsoroltaknál. A hallgatónak egymagának kell elképzelnie a helyszínt, a szereplők küllemét, jellemét, reagálásainak okait és okozatait, fejleményeit kitalálnia, hallgatás közben kíváncsiságtól felcsigázottan megelőlegeznie a cselekmény ilyen-olyan lehetséges alakulását, pláne a végét. Összehasonlíthatatlanul nagyobb a fantázia „megmozgatására”, serkentésére, fejlesztésére való igénye. S ami pótolhatatlan plusz benne: az együtt játszásra, valósággal az íróval való közös „együtt alkotásra” nyújt lehetőséget. Amit a gyerek később akár tovább is játszhat. Amikor én például Robot Karcsiról írtam gyermekhangjátékot, az akkor óvodás korú Béla fiam – miután időről időre részleteket olvastam fel neki a készülő hangjátékból – kartonból egy robotot kezdett kivágni, összeilleszteni. Ahogy egyre jobban összeállt, kiteljesedett a hangjáték, úgy lett mind tökéletesebb a kartonrobot is. Utóbb már mozgatni tudta a fejét, s a végtagjait, kitámasztva „megállt a lábán”, sőt Béla hangján meg is szólalt!

Nemcsak gyerekeknek, hanem kiskamaszoknak is írt/ír, hiszen Hadaró Jutka történeteit akár egy tizenéves lány vaskos naplóregényeként is olvashatjuk. Hogyan viszonyul ehhez az örök kamaszhoz, akinek élettörténetét évtizedeken keresztül alakította, s talán meg is élte? Tekinthető-e szerzői entitásnak?

Azt szoktam mondani, hogy nekem két fiam van, Béla és Kálmán, és egy huszonhét éves lányom, Hadaró Jutka. Jutka azonban nem olyan, amilyen én voltam, hanem amilyen szerettem volna lenni. Ő tehát a vágyképem. Én kései egyke voltam. Apai nagyapám már nem élt, mert cukorbajban (az ő életében még nem találták fel az inzulint) viszonylag fiatalon meghalt, a másik három gyors egymásutánban, igaz, már öregkorában, hunyt el. Négyéves koromra nagyszülők nélkül maradtam. A szüleim idősödő, megkeseredett emberek voltak, társaság nélkül éltünk. Hadaró Jutkaként én „szültem” magamnak egy nagy családot három testvérrel, sok unokatestvérrel, rengeteg rokon gyerekkel, baráttal, barátnővel, ismerőssel. Jutkaként életrevaló, kreatív, szervezkedő, mindenre nyitott kisnagylánnyá váltam. Igaz, ehhez hozzásegített, és élményanyaggal is bőségesen ellátott választott életformám, az állandó mozgásban tartó, utazgató, minden iránt érdeklődő, mindenre rákérdező, mindenkivel szóba álló, sokakat szóra bíró újságírás. Ha egy kis, magányos kísérleteibe temetkező laboráns leszek, savanyú, magára maradó vénlány maradok. Hadaró Jutkaként kivirágoztam, magamra találtam. És – nagyon remélem – másoknak, kis olvasóimnak is utat mutattam, követhetőbb életformát kínáltam fel.

1999-ben jelent meg a Mindenfáj Jánoska panaszai című meseregénye, amelynek hőse, az óvodás Jánoska végtelenül jópofa, talpraesett, körmönfont kis fickó, aki a felnőtteknek az ő számára nem tetsző dolgai miatt (is) szót emel. Jelmondata lehetne az egyik fejezetből vett idézet: „Rettenetes, mennyire nincs igazság a földön!” Talán Jánoska karakterében érzem leginkább a jó humorú, vicces szerzőt, aki ki-kikacsint a sorok közül. Hogyan született meg ez a kis hős?

Jodal Rózsa Szerda Zsófia-02

Megszületésekor már kétgyermekes, boldog családanya voltam. Fiatalabb fiam, Kálmán volt akkoriban Jánoska-korú. Ő és sok-sok pajtása – Béla bátyjának is állandóan tettre, kalandra kész baráti körével együtt – ihlette a Mindenfáj Jánoska-meséket.  Habár egyáltalán nem minden konkrét történet esett meg magával Kálmánnal, pajtásai, a Mézeskalács lelkes olvasói mégis őt képzelték el minden leírt esemény hősének. Kálmán panaszkodott is nekem: „Mondd, meddig írod még ezeket a Jánoskákat? Meli (a szomszéd lányunk) állandóan hangosan, már messziről kacarászva Mindenfáj Jánoskának szólítgat. Ha tudni akarod, nagyon elegem van már az egészből!” Számomra viszont jó ötletnek, formának tűnt a gyermektörténetek humoros megformálása, afféle mini-karikírozása, elgondolkodásra késztető visszájára fordítása, és persze az észlelt dolgok bírálata. Jánoska ugyanis sokszor észreveszi a hibákat, hiányosságokat, és a maga módján igazságot szeretne tenni. Akkoriban írtam a Magyar Szóban Így (is) írtok ti címmel szatirikus hangvételű, paródiaízű könyvkritikáimat is. Sokan a „megénekeltek” közül (például Varga Zoltán és Tóth Ferenc) gratuláltak, és azt üzenték, nem sértődtek meg, hiszen éles szemmel vettem észre és emeltem ki munkáikban a jellemzőt, voltak azonban, akik úgy megbántódtak, hogy évekig nem is köszöntek, egyikük pedig négyszemközt elmondta, hogy úgy érezte, a lelkébe tapostam. Hát ezt nem akartam. Egyáltalán nem akartam, úgyhogy felhagytam a sorozat írásával. Jánoska azonban megért öt esztendőt. Utána más témák és formák kezdtek érdekelni, következett a Mézeskalácsban a Gizi és Géza-, majd a Móni- és a Csilla-sorozat.

Jodal Rózsa Szerda Zsófia-05

Az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális heti szemléjében rendszeresen jelennek meg könyvismertetői, közöttük alkalmanként kortárs gyerekkönyvekkel is foglalkozik. Emellett nemcsak olvas, hanem rendszeresen ír is gyerekeknek. Mit gondol a mai gyerekirodalomról? Mennyiben változott meg a gyerekekhez/gyerekekről szóló irodalom az elmúlt évtizedek során?

Az irodalom mindig is igazodott az olvasók érdeklődési köréhez, befogadóképességéhez, érettségéhez, olvasottságához, életviteléhez, ismeretanyagához és életkörülményeihez. A mai gyermekirodalom mintha – persze csak nagy általánosságban véve – könnyedebb volna, humorosabb, játékosabb, a gyerekeket talán közvetlenebbül, haverkodóbban megszólító, ugyanakkor sokszor üresen csapongó és erőltetetten jópofáskodó, vagy éppen provokáló. Elmélyült, őszintén szóló, belülről fakadó, míves munkák persze továbbra is születnek.

Valahogy mégis úgy érzem, a mai gyermekirodalom még mindig keresi a maga jellegzetes, a korszellemet hívebben tükröző egyéni hangját.

Egyes vélemények szerint a gyerekkönyveket elsősorban a külcsín, a képanyag „adja el”, mások szerint viszont teret kell hagyni a gyerekeknek ahhoz, hogy az olvasottak képi világát önmaguk teremthessék meg. Az ön könyvei a mai gazdagon megrajzolt, színes gyerekkönyvekhez képest visszafogottabban illusztráltak. Léphaft Pál karikaturista például, akivel többször is együtt dolgoztak, az illusztrációkat mindössze néhány vonallal hozta létre. Az efféle vizuális minimalizmus nézete szerint mennyiben segíti vagy gátolja a mesék befogadását?

Minden szöveg egyedi, minden könyvnek mások a kívánalmai. Van, amelyiket „feldobja”, kiteljesíti a gazdagon illusztráltság, s van, amelyiknek jót tesz, ha több teret hagy a gyermeki fantáziának. Legjobb, ha az író és az illusztrátor jól ismeri egymást, a másik elképzeléseit, törekvéseit, ám ez nem mindig „jön össze”.

Jodal Rózsa Szerda Zsófia-03

A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség idén Magyar Életfa-díjban részesítette Önt. Hogyan fogadta ezt az elismerést, amely irodalmi-szerkesztői munkásságának életműdíjszerű elismerése? Mennyiben érzi hangsúlyosnak a gyermekírói tevékenységet e díjazott életműben?

Engem sokáig gyermekírónak tartottak. Amíg gyermeklapnál dolgoztam, és a gyerekeim is kiskorúak voltak, többet is írtam a számukra. Azóta felnőttek a fiaim, az olvasóim, s az én érdeklődési köröm is másfelé orientálódott. Könyveim számát és huszonhét évig írt szerelmetes „folytatásos regényemet”, a Hadaró Jutkát is tekintetbe véve, megjelent írásaimnak a fele szól gyerekekhez és fiatalokhoz, s fele a felnőtt olvasókhoz. Így, két félből állok össze egy egésszé. S jól megvagyunk egymással, kiegészítjük egymást. A díjazók nyilván a teljes munkásságomat vették alapul. S én hálás vagyok a sorsnak, hogy megértem ezt a viszonylag magas kort, a magam szerény lehetőségeihez képest tehettem is a magam területén ezt-azt, s lám, volt, aki ezt értékelte is. Hát nem csodálatos? 

 

Csík Mónika

Portréfotók: Szerda Zsófi

 

 

 

további Interjúk

„A nézőt fel kell emelni, kiragadni a hétköznapi közegéből, és elgondolkodtatni”

Kovács Gézával, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatójával Turbuly Lilla beszélgetett.

Tovább
„Nemcsak olvasni és beszélgetni, hanem (meg)hallgatni és bekapcsolódni is jó”

A Pagony Kiadó iskolai projektjének koordinátorát és pedagógiai szakértőjét, Vinczellér Katalint kérdezte Zólya Andrea Csilla.

Tovább
„A népmesékről is elmondhatjuk, hogy nem ismernek határokat”

Ayhan Gökhan interjúja Tasnádi Edittel.

Tovább