Pályád eleje óta számos fontos díjat vittél haza a képzeletbeli vitrinedbe, a sárvári aranyaktól a Libri Közönségdíjig. Van-e esetleg hátránya is annak, ha egy szerző már egészen fiatalon jól veszi az akadályokat, és viszonylag gyorsan megtalálja a helyét?
Van, ugye, a közhelyszerű válasz, hogy „egy díj mindig megerősít, hogy jó felé haladunk, ugyanakkor nem a díjakért írunk” satöbbi. És ez tényleg így van, meg is erősít adott esetben, miközben arra is felhívja a figyelmet, hogy önmagában nem az elismerés a lényeg. Én, mondhatni, szerencsés voltam, mert időben és jó helyről kaptam efféle megerősítéseket, éppen ezért nem alakult ki bennem amolyan díjéhség sem, ami sokakat szokott nyomasztani, akik úgy érzik, nem ismerik el őket eléggé. A legnagyobb díj ugyanakkor, és ezt elég komolyan gondolom, hogy mindig van következő könyvterv, következő ötlet, amin el tudok kezdeni dolgozni. Van bennem vágyakozás az írás folytatására, és végül is valahol csak ez számít igazán.
A Sávári Diákírók és Diákköltők Országos Találkozóján tűntél, fel, többször is elnyerted az arany oklevelet. A „sárvári költők”, Kemény István, Tóth Krisztina, Vörös István, Kun Árpád, Peer Krisztián és még számos díjazott tartották a kapcsolatot, összejártak. A későbbi „sárváriak” mintha nem alkottak volna ilyen erős közösséget. Vajon miért?
Én ezt másképp látom, valószínűleg, mert a keretek és a helyszínek változtak. De például az én pályakezdésemben nagyon fontos volt a Telep csoport és a körülötte kialakult közeg. Márpedig ennek a társaságnak is volt egyfajta sárvári magja, akadtak kivételek persze, de Bajtai Andrástól Nemes Z. Márión vagy Szabó Marcellen át Simon Marciig sokan „jöttünk” Sárvárról. Ijjas Tamás még zsűritag is volt, ami – visszahelyezkedve a sárvári pályázó nézőpontjába – azért mégiscsak nagy dolog. Az egyetem alatt szerkesztettünk egy folyóiratot Puskin Utca címmel, abban benne volt Deres Kornélia, Urfi Péter, Szabó Marcell meg én, mindannyian egykori sárvárosok. Szerintem kifejezetten erős volt ez a kapcsolati alap nálunk is, rengeteget jártunk össze. Voltak, akiket – kívülről – idegesített ez a bandázás, akik sárvári klikkről meg effélékről beszéltek a mi generációnk kapcsán is, ami nyilván nonszensz, de hát közben tényleg sokan a pályán maradtunk – habár ezt a kifejezést mindig elég falsnak éreztem.
A veled készült beszélgetésekből kiderül, hogy rengeteget olvasol, fiatal irodalmat is, azon belül akár elsőkötetes szerzők könyveit. Milyen az olvasási stratégiád van: vannak afféle irodalomhoz kötődő, rutinszerűen visszatérő „egészségügyi sétáid”?
A stratégiám valamiféle rohanás a kínálat után, és a lemaradás folyamatos kudarcának megélése, olvasói gyászmunka, hiszen úgysem fogok tudni mindent „elfogyasztani”, ami a kínálatban szerepel. És akkor a hiánypótlásról meg a szégyenszemre kihagyott klasszikusokról még nem is beszéltünk. A fókusz persze elsősorban a kortársakon van, azon belül is a magyarokon, hiába, mégiscsak a magyar irodalomban létezünk. Azután jönnek a külföldi kortársak, meg a nem annyira kortársak, meg az egészen régiek, illetve a kísérő műfajok, az elmélet és a többi. Az ember soha nem tud eleget olvasni, sajnos a növekvő frusztráció az olvasói pálya velejárója. A műfaji választás is kérdés természetesen. Az olvasók nagy része prózafókusszal, azon belül is a regényre irányuló kiemelt figyelemmel pásztázza a terepet. Ehhez képest én még mindig több verset olvasok, mint prózát. Azzal egyébként is könnyebben haladok, és hát, valljuk be, egy rossz verseskötet elolvasása nem olyan „negatív luxus”, mint egy rossz nagyregényé, nem visz el annyi időt, ami eléggé felszabadító.
Mindenhol ott vagyok című kötetedben írsz a gyászról, a halálról, a hajléktalanságról, az öregek otthonáról, magáról az öregségről… és talán kevesebbet a gyerekkori örömökről. A felolvasásokon hogyan reagáltak erre a gyerekek? Voltak különös rácsodálkozások, megnyílások?
Azt vettem észre a gyerekekkel való találkozások során, hogy sokkal nyitottabbak, mint a felnőtt olvasók, vagyis kevésbé irányítják a figyelmüket berögzült prekoncepciók, mivel még nincsenek ilyenjeik. Sokkal kevesebb dolgot ítélnek meg előre, például a téma alapján, mint mi, savanyú és kiszámítható felnőttek. A halálról, az öregségről, de még a hajléktalanságról is lehet akár viccelni is velük, érteni fogják a dolgot. Mint ahogy megérzik, ha nem a vicc felé halad a szöveg, és arra is különleges, személyes módon rezonálnak. Azt teszik hozzá általában, amijük van, ami belőlük fakad. Egy iskolai program során két osztály is rajzolt a kötethez, azt pedig, hogy ehhez melyik verset választják, a gyerekekre bízták. Nagyon sokan az egyik hajléktalanos vershez készítettek rajzot, és ezek komoly, már-már meghatóan szép munkák lettek. Erős volt mindegyikben a szolidaritás, hiszen ez a zsigeri reakció nincs még kiölve belőlük. Ahhoz már „buta felnőttnek” kell lenni, hogy ne legyél együttérző valakivel, akinek nincs saját ágya.
Viszont az új gyerekkönyved az Azóta őzike már lényegesen derűsebb. Mi változott az elmúlt években? Sőt, ott van a dacos optimizmus is: „attól még, hogy kint esik az eső, idebent nem is lehetne szebb az idő”.
Az új kötetben két dolog hatott nagyon erősen, egyfelől a saját gyerekeimmel töltött idő, másrészt hogy ezt az időt sok szempontból már a pandémia határozta meg. Egyik pillanatról a másikra össze lettünk zárva, nem volt sem bölcsi, sem ovi, sem suli, hirtelen rengeteg időnk lett egymásra, és ez egyfelől nagyon jó volt, másfelől meg persze sokszor nehéz. Én például nagy prózai tervekkel vártam 2020-at, aztán azokból szinte semmi nem lett, mert a megváltozott körülmények között nemhogy regényt, de novellát sem lehetett írni.
Az otthoni hangulat amúgy nem volt rossz, egész nap ment a zsongás, a hülyéskedés, eluralkodott az otthonos káosz. Ebből aztán egyszer csak elkezdtek jegyzetek kerekedni, a jegyzetekből meg idővel versek. Nagyjából ez a kötet keletkezéstörténete.
És mivel itt egy szűkebb térben zajló élet jelenik meg, tehát egy család, egy családi ház körüli események, a külvilág sok eleme sem úgy szivárgott be, mint a korábbi kötetnél. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ez alatt az időszak alatt nem kellett nagyobb életproblémákkal megküzdenünk, így a versek sem erről szólnak, hanem a gyerekek hétköznapjairól, és ezekre a nem hétköznapi hétköznapokra rakódó fantáziarétegekről.
Az Azóta őzike cím alapján azt is gondolhattuk volna, hogy egy rímes-vicces-játékos könyvet nyitunk ki, aztán mégis főleg a gyerekmonológok dominálnak a kötetben…
Éppen amiatt, amit az előbb fejtegettem, tehát hogy a fő figyelem a kötet írása során a gyerekekre esett, az ő hangjuk vált uralkodóvá a versekben is. Persze van ebben stilizálás, költői eszközök is előkerülnek, mégsem dokumentarista műről van szó, hanem egy verseskötetről, de a kiindulási alap valóban a gyerekek nyelve, gondolkodásmódja, és az abban rejlő eleve adott költőiség. Egyébként rám régebben is elsősorban ez a fajta gyerekköltészet hatott erősen, ahol maguk a gyerekek beszélnek, illetve ahol az ő nyelvük van úgymond lírai helyzetbe hozva. Nálunk skandináv típusú gyerekversnek hívják az ilyet, talán nem is egészen pontosan, de ez végül is mindegy.
Több mesélőd is van, testvérek, fiúk, lányok… Mi alapján dőlt el a nem egyértelmű témák esetében, hogy lány vagy fiú legyen az „elbeszélő”?
Ebben a kötetben azért főleg lányhangok vannak. A fiúnak, hogy úgy mondjam, itt még nem osztottak lapot, hiszen ő – bár jelen van a szövegekben – maga nem beszél, túl kicsi hozzá. A Mindenhol ott vagyokban egy képzelt fiú volt a lírai megszólaló, kvázi a saját kisfiú énem, átemelve a ’80-as évekből a jelenbe. Itt most ilyen átemelés sem kellett, a lányaimtól hallott futamok adták meg az alaphangot.
A kötetben van néhány Covidvers is. Felmerült benned, hogy ezeknek adj valami irányt (felvilágosítás, vigasztalások stb.)?
Ilyen konkrétan nem merült fel, ám mivel azt láttam, hogy a gyerekek elég jól, a felnőtteknél jobban reagáltak sok mindenre, így eleve volt a dologban valami biztató. Nekem elég volt megfigyelnem és rögzítenem az ő reakcióikat, hogy kirajzolódjon egyfajta kép a covidos háttérről. Mondjuk, hogy milyen az, amikor minden zárva van. Mert milyen lenne, uncsi. Vagy hogy a maszk mennyire könnyen átment náluk, sőt, bizonyos értelemben a hétköznapjaik része lett, ehhez vannak már hozzászokva. Ami persze lehet szomorú vagy ijesztő is egy felnőttnek, de nekik ugyanúgy az öltözetük része már, mint egy sapka, és jól meg is nézik egymásét, hogy kinek milyen mintás, milyen színű. Én ezen szülőként elég jól szórakoztam, és mivel megadatott, hogy részben ilyen humoros vagy ironikus szemszögből figyeljem a dolgot, a saját maszkom, amit utálok amúgy, rögtön egy hangyányival kevésbé tűnt idegesítőnek.
A Nekem van igazam című versnél a családi tablóba téged is belerajzolt a grafikus. Ez meglepetés/ajándék volt? Mit szóltál hozzá?
Mindenképpen meglepetés volt, bár gyanakodtam rá Baranyai (b) András korábbi munkái alapján, hogy valami efféle turpisságra ezúttal is sor kerülhet. A legnagyobb meglepetés ugyanakkor a három gyerek kinézete volt, erről még a kiadóban is beszélgettünk Turi Tímea szerkesztővel. Arról van szó ugyanis, hogy Baranyai soha nem látta az én gyerekeimet, és én sem küldtem neki képet róluk, illetve a közösségi meg akármilyen oldalakon sem osztottunk meg családi képeket, a rajzok mégis nagyon hasonlítanak az „igazi” gyerekekre. Nem nagyon tudtunk másra gondolni, mint hogy ezek szerint a versek elég pontosan leírják őket, Andrásnak meg jó radarja volt arra, hogy ezeket a leírásokat és apró jellemrajzokat átfordítsa illusztrációkba.
A könyv bár gyerekmonológokat tartalmaz, viszonylag ritkán artikulál nyelvi tévesztéseket. Ez elhatározás kérdése volt?
Tulajdonképpen igen, mert nem valamiféle gyerekszájlírát akartam csinálni, ami megpróbálja imitálni a kicsik beszédét, sokkal inkább a gondolkodásmódjukat, a figyelmük működését és irányait követve akartam lejegyezni valamit a saját hangomon átszűrve. Illetve egy ideális átjárót kerestem a gyerekek zsigerileg is költői jelenléte, megszólalásai és egy olyan lírai nyelv között, ami ezt rögzíteni tudja valamiképpen. El van emelve kicsit a nyelv a gyerekek átlagos szóhasználatától, de nem annyira, hogy már ne tudnák detektálni. Egyszerre szól róluk és hozzájuk, legalábbis ez volt a célkitűzés, amit, remélem, sikerült nagyrészt megvalósítani.
Hogyan tovább, azaz min dolgozol?
Most volt egy kicsit szabadabb időszak, valóban elkezdtem prózát írni, ahogy már egy ideje tervezem, de hát érezni némi fenyegetettséget a körülményekben továbbra is. Mindenesetre igyekszem, azt meg, hogy mi lesz az ötödik, hatodik, ikszedik hullám alatt, úgysem lehet kiszámolni előre.
Poós Zoltán