Az Esti Kérdés egy nemzetközi gyerek- és ifjúsági irodalmi fórum, amely egy baráti közösségből formálódott fokozatosan közösségi oldallá, hogy hírét vigye olyan nemzetközi kiadványoknak, amelyekhez a magyar közönség kevésbé fér hozzá. A csapat tagjai különböző utakat járnak be, többen külföldön élnek, de összeköti őket a gyerekirodalom szeretete.
Közülük most Simonyi Cecíliával, Huszárszky Zsuzsival és Száz Jolival beszélgettünk a francia és a nemzetközi gyerekirodalomról, inspirációról, őszinteségről, képeskönyvről, Tahitiről és a gyerekkönyvekben rejlő szépségről, amely gyönyörködtet, tanít és felemel.
Huszárszky Zsuzsi vérbeli könyvmolyként a hazai könyvpiac új és régi megjelenéseit kutatja fel, és mutatja be a portálon, de a francia gyerekirodalommal is behatóan foglalkozik.
Simonyi Cecília illusztrátor egy-egy kiválasztott könyv illusztrációit elemzi, továbbá az Esti Kérdés honlapjának arculatáért felel.
Száz Joli francia nyelvű környezetből szállítja az izgalmas könyves témákat – pillanatnyilag Tahitin él, öt kétnyelvű gyerek édesanyja, műfordító.
Létrehoztátok az Esti Kérdést, egy nemzetközi gyerek- és ifjúsági irodalmi fórumot. „Könyvlapozgatók” vagytok Magyarországról, Angliából, Tahitiről, Svédországból, Németországból, Belgiumból. Összeköt benneteket a gyerekirodalom iránti szeretet és kíváncsiság. Hogyan verbuválódott az Esti Kérdés csapattá? Hogyan értek össze a szálak Budapesten?
Joli: Fordítva történt: Budapestről indultak a szálak, később lett belőlük Esti Kérdés. Vagyis volt egy baráti kör, és egyszer csak azt vettük észre, hogy szinte mindannyian valahol máshol élünk, nem Magyarországon. Mindenki a kicsi gyerekeivel élt más nyelvterületen, egyesek ezenfelül vegyes házasságban, tehát kétnyelvű gyerekeket nevelve. Ami eleve magával hozza az idegen nyelvű mesekönyveket. És óhatatlanul az összehasonlítást is, a különbségek megfigyelését…
Éppen ez adta az ötletet, hogy mindezt mutassuk be egy közös fórumon, mondjuk el a magyar közönségnek, miben különböznek a más nemzetű gyerek- és ifjúsági könyvek.
Zsuzsi: Én éppenséggel Magyarországon élek. De évekkel ezelőtt, még hét-nyolc éve Jolival elkezdtünk azon gondolkodni, hogy az a rengeteg remek francia gyerek- és ifjúsági könyv és magazin, amelyeket nekem megmutatott, hogyan jelenhetne meg magyarul. Azért remek mind, mert egy olyan hangot fedeztünk föl bennük, amit nem találtunk itt Magyarországon. Az út hosszú volt, és hosszú is lesz még. Ezek után jött az a pont, amiről Joli beszél, hogy mindezek felépítéséhez és elindításához hozzunk létre egy közösségi oldalt. Ekkor merült fel, hogy a francia és a magyar gyerekirodalmon túl más országok irodalmát is megpróbáljuk bekapcsolni, bemutatni.
Cili: Én is többnyire Magyarországon élek, de rövidebb-hosszabb időre gyakorta utazom el valahova. Egy ponton észrevettem, hogy minden utazásomról főként képeskönyveket (picture book) hozok haza. Ennek a kezdete jóval azelőttre tehető, hogy Magyarországon a gyerekkönyvműfaj megújulása elkezdődött volna, még nem voltak kis kiadók, nem voltak bátor és úttörő próbálkozások valami újszerűt, rendhagyót hazahozni és megmutatni a magyar olvasóközönségnek, és pláne nem voltak hazai példák. Elkezdtem az utazásaimon gyűjteni, csöppet sem koncepciózusan, ezeket a számomra rendhagyó, gyönyörű és különleges könyveket, és mire gyerekem született (2007), azt vettem észre, hogy már több polcnyi van belőlük.
Az én „lapozgatásom” ilyen módon nemzetközi, és így kapcsolódott össze Joli és Zsuzsi és mások, például a Svédországban élő Ildi barátnőm lapozgatási szenvedélyével…
Mi a legfontosabb célja a tevékenységeteknek, amit megfogalmaztatok magatoknak?
Joli: Pont ez. A másféleséggel való ismerkedéssel tágul a látómező, árnyaltabb lesz a kép, még a saját kultúránk értékelése és az önismeretünk is finomodik. Olyan divatos szó az „érzékenyítés”, talán kezd is elcsépelten hatni, mégis ezt mondanám én is.
A magyar gyerekirodalom – bár nagyot fejlődött, változott az elmúlt években – még mindig elég konzervatív, olykor sablonos, és vannak témák, amelyeket nem szívesen érint. Némi kitekintőt akartunk nyújtani az otthon megszokottból.
Mi inspirált erre benneteket?
Zsuzsi: Ezt az Esti Kérdésen megjelent bemutatkozó cikkemben igyekeztem valamelyest megválaszolni. Ezt írtam ott: És végül „Ez a sok szépség mind mire való?”
Szerintem arra, hogy megtanuljunk látni. Felfedezni. Elmerülni. Gyönyörködni. Annyit tennék még most ehhez a gondolathoz hozzá, hogy a francia könyveknek és Jolinak köszönhetően – mert a kortárs francia irodalmat általa ismertem meg, nem az egyetemen… – nagyon szép párbeszéd kezdődött meg bennem és közöttünk, ezzel egy időben a francia és magyar irodalom között, bennünk, mert sokat fordítottunk együtt. Szerelemből. Talán emiatt volt annyira szép. Felfedeztem valami megfoghatatlan, mégis nagyon is létező összeszövődést és egymásra épülést a két kultúra irodalmában az életem eseményeivel, ami szép megélésekhez vezetett engem. És ahogy megnyílt bennem egy belső érzékelés a szépre, az igazra, úgy kezdtem el egyre inkább felfedezni, mennyire összefügg minden mindennel. És azt is, hogy beszélni kell a dolgokról a gyerekeinknek. Magunk miatt is, persze.
Talán a felnövekvő generáció már másképp tud szembenézni az élet nehézségeivel, ha van könyv olyan témában, amiről eddig csak hallgattunk.
Cili: A szépség arra való, én arra használom, hogy átsegítsen a problémákon. Arra való, hogy helyére tegye a dolgok arányait, tisztán megmutassa, mi nagy, és mi kicsi, mi lényeges, és mi nem az. Egy szép és jó képeskönyvet végiglapozni olyan, mint hirtelen fellélegezni, megrázni a fejem, és elcsodálkozni, mi is volt az a kusza gondolatcsomó, amiből pár perccel azelőtt még egyáltalán nem láttam a kiutat. Képeskönyveket lapozgatni – a franciákat különösen – olyan, mint elmondani reggel egy fohászt, meditálni tíz percet, vagy sétálni egyet a Margitszigeten. Átmos, rendbe tesz.
Ez a vonzalom a gyerekirodalom iránt már korábban is jelen volt az életetekben, vagy a gyerekeitek születése után alakult ki, és erősödött fel fokozatosan?
Joli: Én nagy könyvmoly voltam attól kezdve, hogy megtanultam olvasni. De azt, hogy felnőttként újra mesekönyveket vettem a kezembe, a gyerekeimnek köszönhetem. Azt pedig, hogy a francia mesekönyvek és a francia ifjúsági irodalom gazdag világa megnyílt előttem, a vegyes házasságomnak és ezzel együtt a kétnyelvű gyerekeimnek.
Zsuzsi: Nálam fordítva történt a dolog. Egyetemre jártam, és magyar szakosként a Csodaceruza magazin által szervezett gyerekirodalmi konferencián hallottak varázsoltak el, a rajongásom akkor kezdődött. Könyvbemutatókra, kiállításokra kezdtem járni, naprakészen követtem, mi jelenik meg. És elkezdtem még jóval a gyerekeim születése előtt egy kisebbfajta gyerekkönyvtárat összegyűjteni. Végül pár éve az akkor induló gyerekirodalom szakot is elvégeztem a Károli első évfolyamán. A francia vonal később kezdődött, amikor Jolival megismerkedtem.
Cili: Nálam is gyerekként kezdődött, a könyvtár az út túloldalán volt, és nagyjából hetente átmentem egy torony könyvvel a karomban, és hazajöttem egy másik toronnyal… Aztán Fejér megyében később átköltöztünk a megyei könyvtár mellé, éppen ideje volt, mert addigra nem volt mit olvasni az előzőben… A nővérem már iskola előtt tudott olvasni, én meg tőle tanultam meg, és mivel ő mindig olvasott, hát jobb híján én is, mert babázni nem babázott velem…
Persze a gyerekirodalom mint olyan felnőttkoromban került a látókörömbe. Illusztrátorként és anyaként, és mivel ez a kettő majdnem egy időben kezdett el történni, ezért duplán.
Cili, te az Esti Kérdés arculatáért vagy felelős, te véleményezed a kiválasztott idegen nyelvű könyvek illusztrációit. Különböző technikákkal operálsz, finom és lágy akvarelljeid születtek, Molnár Krisztina Rita könyveit illusztrálod, jó páros vagytok. Az Urban Sketchinget is örömmel űzöd (fotózás helyett rajzban örökíted meg a környezetet). Dolgozol most valamilyen könyves munkán?
Cili: Többön is dolgozom egyidejűleg – van, ahol a szöveggel ismerkedem épp, máshol új technikákat próbálok, és nyakig vagyok életem első képeskönyvében. Meg is ragadom a lehetőséget, hogy elmondjam, mi az a képeskönyv, mert ez Magyarországon nem ugyanazt jelenti, mint máshol. A képeskönyv nálunk az egész kicsiknek szóló könyveket jelenti, amelyben főleg kép van, az egyik oldalon, mondjuk, egy labda, a másikon meg egy homokozóvödör.
A világ többi részén, különösen Nyugat-Európában, ott is főleg Franciaországban, a képeskönyv (picture book) egy olyan könyvtárgy, amely vizuálisan képzőművészeti színvonalú, irodalmilag pedig ugyanannyira releváns egy kétéves gyerek, mint egy felnőtt számára. Az illusztrációk célja a gyermek első megfürdetése a képzőművészetben, és egy felnőttnek is művészeti élményt jelentenek. A szövege pedig jellemző rövidsége ellenére olyan mélységű és rétegzettségű, amely befogadható egy kisgyereknek, és mély jelentéstartalmú egy felnőtt számára is.
Ezek után egy ilyenen dolgozni valódi kihívás számomra…
Miből merítetek inspirációt? Idegen nyelvű könyvtárakba is jártok, ha éppen nem utaztok? Hogyan sikerült beszerezni külföldi mesekönyveket a pandémiás, cudarabb időkben?
Joli: A kétnyelvű családomtól kapok inspirációt. Mivel az elmúlt húsz évben fokozatosan lett minden korosztályú gyerekem, a francia gyerekirodalom összes szeletéből tudunk újra és újra meríteni. Mire az elsők felnőttek, a kisebbekkel mehetek végig megint az összes korosztályon, már harmadszor. (Az öt gyerekből ketten-ketten nagyjából egy évjáratnak számítanak, párosával nőttek, az ötödik meg egy harmadik, magányos futamot visz.) Amíg Magyarországon éltünk, rengeteg könyvet vettünk egyszerre, amikor látogatóban voltunk a francia családnál – Franciaországban élve már sima ügy volt a rendszeres könyvtárazás, ahogy Tahitin is. Bár itt egészen más az állomány, ami megint csak egy új világot nyitott meg előttem, jóllehet a nyelv nem változott.
Zsuzsi: Ami a francia könyveket illeti, a legtöbb inspirációt Jolitól kapom, és az állandó eszmecseréből a többiekkel. A Francia Intézet könyvtárába járok, illetve gyakran rendelek francia könyveket is. Főleg úgy, hogy a szerző, az illusztrátor érdekel, és figyelek arra, mi jelent meg tőle, de nemegyszer rendeltem cím vagy csak valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság alapján. Sosem fogtam mellé, és ennek pont a pandémia időszakában vettem hatalmas hasznát. Nem volt szükségem arra, hogy bármit is rendeljek, csak elővettem a polcomon sorakozó könyveket.
Nagyon szép folyamatot élek az Esti Kérdés indulása óta. Ami szintén a bezártságunk idejére, 2020 novemberére esett. Bennem valami gyönyörű kinyílást hozott ez az időszak, minden területen és minden értelemben. Megéltem valamit, aztán rácsodálkoztam, hogy jé, ez a könyv épp erről szól, még ha gyerekeknek megfogalmazva is. Nem kellett sehová mennem, nem kellett semmit keresnem. Ott volt minden a kezem ügyében. Nagyon élveztem. Csak ámulok az egybeeséseken. És azon is, hogy nem az anyanyelvemen kerülnek elém ezek a gondolatok.
Aztán egy olyan élményem is volt ebben az időszakban, mintha a saját anyanyelvemet tanulnám újra. És arra jöttem rá, hogy végső soron nem számít a nyelv, ha a nyelven túli egyetemességig sikerül eljutnunk. Valami olyan áramlás indult el, amelynek a forrása bizonyos értelemben Tahiti. A téma, a kíváncsiság, az egész ügy, úgy tűnik, már jó ideje, hogy kiapadhatatlan.
Cili: Ha utazom, akkor egyszerű, mindenhol izgalmas a felhozatal mássága. Pár éve egy ösztöndíjjal több hónapot töltöttünk Chilében az öcsémmel. Elég hamar elfogyott az ösztöndíjunk, és amikor nehezményeztem, hogy mennyit költött vajon piscóra (chilei pálinka) a bulikban, akkor elegánsan annyit mondott: annyit biztos nem, amennyit te képeskönyvekre…
Amikor nem utazom, akkor az egyik motivációm a leadási határidők közeledtével az, hogy ha elkészülök, jutalmul rendelek magamnak tíz képeskönyvet az Amazonról vagy a Bookdepositoryról. És az valami óriási boldogság, kibontogatni a kartonborítékokat. Mit kibontogatni… Széttépni!
Milyen az irány a belga, a német, a svéd vagy a francia nyelvű kortárs gyerek- és ifjúsági irodalomban? És mi jellemző Tahitin? Van-e egymáshoz képest érzékelhető különbség a nagyobb irányvonalakat illetően – például a német és a francia között – a kortárs szövegekben, illusztrációkban?
Joli: A francia gyerekirodalom nagyon nyílt és egyenes. Tisztességes a gyerekkel szemben, nem kívánja helyette eldönteni, mit bír el, mit tudhat, mit szabad neki, és nem akar semmit lenyomni a torkán. Ehelyett mindent megoszt, bemutat, és a gyereket elég bölcsnek érzi ahhoz, hogy a többit rábízza. Ez egyébként a francia gyereknevelési szokásokról is elmondható, ezért ilyenek a könyveik is: a gyerekkel szemben egyenesek, nem része az életüknek az elhallgatás, a kertelés. Tahitin éppen reneszánszát éli a régi polinéz kultúra, amilyen a hittérítők megjelenése előtt volt. Ez látszik erősen a mai kiadványaikban. A polinéz legendákat, meséket, történeteket tulajdonképpen mostanában írták le, a kókuszpálma legendáját, vagy magának a szigetnek, Tahitinek a születését például most adják ki album formájában. És persze kortárs történetekről szóló képes albumok is készülnek közben, persze abszolút a helyi jellegzetességekkel.
Zsuzsi: Az őszinteség a kulcsszó. Olyan családban nőttem fel, ahol a traumák miatt csak hallgatni volt erő. Sokat köszönhetek a francia könyveknek, és ennek az előbb említett francia mentalitásnak.
Valójában engem a francia kultúra és azon belül a francia ifjúsági irodalom ébresztett fel. És Jean-Claude Mourlevat. Az a letisztultság, az az egyenesség, ahogy a szerelemről, az erőszakról, az életről beszél. Az ő regényei tanítottak őszintének lenni. Belőlük értettem meg, hogy a hallgatás az én esetemben nem őszinteség.
És nem is védelem. Napvilágra kell hozni mindent. Először felismerni, aztán kimondani. Emlékszem, volt Strasbourgban pár éve egy terrortámadás. Néhány nappal a történtek után már meg is jelent róla egy könyv öt-hat éves gyerekek számára.
Cili: Joli meg Zsuzsi kimerítette a témát, már ami a franciákat illeti. Didaxis nélküliek, elegánsak, és a szépségen keresztül beszélnek a legnehezebb témákról is. Én nagyon szerettem még a chilei felhozatalt is, meglepően kortárs és formabontó illusztrációs világuk van, a szöveget nem tudom érdemben megítélni, mert csak nagyjából értem. Számos könyv dolgoz fel például legendát, történelmet, törzsi témákat elképesztően rendhagyó és bátor vizualitással. Itt láttam először kétfelől olvasható képeskönyvet, az egyik irányból a nagymama, a másik irányból az unoka nézőpontjából dolgozva fel a halál témáját, az egyik irányból a szülők, a másik irányból a gyerek nézőpontjából mesélve az örökbefogadásról.
A honlapotokon megjelennek – egyelőre még tartalom nélkül – ezek a hívószavak: Magazin, Könyvműhely, Közösségi Könyvmanufaktúra, Esti Kérdés Kiadó. Mi várható a jövőben? Mire készültök?
Joli: A cél az, hogy egyszer könyvkiadó legyünk. Szeretnénk a kedvenceinket, amelyeket bemutatunk, végül magyarul kiadni. Csak egyrészt most még mindenkinek van más feladata, másrészt meg vicces, hogy éppen az nehezíti a dolgunkat, ami a sajátosságunk: a távolság, amely elválaszt bennünket, az ügyintézést is akadályozza. Így nem jutunk a cégalapítással és az egyéb technikai dologgal egyről a kettőre. Ami a világ minden pontjáról simán megy, az a könyvismertetők írása, jelenleg tehát ennél maradunk.
Zsuzsi: Sok minden formálódik, megvannak a terveink, a céljaink, de a „miként” még alakul. Ezek a hívószavak egy adott pillanatot tükröznek, ami a nagy egészben természetesen benne van, de rugalmasságot igényel, amikor egyik pillanatról a másikra derül ki, hogy működőképes-e valami, vagy további gondolkodást, formálást igényel. Valahol ennek a sűrűjében tartunk most.
A motiváció, az inspiráció, a cél megvan, a megvalósulás módja még várat magára.
Cili: Az álmok fontosak, azok adják a távlatot. A jelenben meg, mindig erre lyukadunk ki, a vezérfonál az, hogy örömmel töltsön el, amit csinálunk. Ha ez a lapozgatás és az írás a számunkra kedves könyvekről, akkor ezt tesszük. A többi majd jön, amikor ideje lesz.
Veress Gyöngyi
A fotók az interjúalanyok és az Esti Kérdés tulajdonában vannak